Őrni: Júniusi ének
Júniusi ének
Sárga és piros futórózsáim boldogan
szaladtak fel a háztetőre, kíváncsian
tekintettek telt szirmaik szerte a tájon,
megfürödve a meleg napsütésben, mely áldott
termést hoz földművelő embernek. Sok pipacs
s árvalányhaj ligetet festett a vidék, dallam
ébredt fel lelkemben a szépséges látványtól:
ahogy lengedeznek karcsú, kecses száraikon
zöld lankás mezőn, dimben-dombon, a kék Duna
felől fuvallott szellő, lágy ringatásában.
Kellemes így elnyújtózni a réten... távol
járt a város nyugtalan világa, belopódzott
a csend vér-ereimbe, béke honolt, magvas
gondolatok leltek otthont, szökkentek írásba.
S olyan érzések, melyet a Természet alkot,
formál lelkivilágunkban: nem lehet áruló!
Lám, feküdtem a magas fűben, álmodoztam
e paradicsomi szférában, kis madarak
énekeltek fölöttem vidáman. Egy komoly
tekintélyű hatalmas, vén Tölgyfa hűs árnyékot
bocsájtott reám kora délután, bogarak
zümmögtek, kis katica szállt le a karomra,
amikor megláttam... Jött felém, csodálatos
élmény volt járása, telt alakja meghódított,
ringó, kerek gyümölcsöket cipelt kosarában,
barna haját - vállán túl ért, de -, feltűzte kontyba,
lenge nyári öltözete, érett magyaros,
szépasszony jelenséget ábrázolt. Mosolygott
gyönyörű nagy szemével, dús ajkával - káprázat
lett minden pillanat -, ahogy közelebb hajolva
hozzám, valamilyen régi, ismert nótát dúdolt;
és hallom, Június kedves, bársonyos hangján így szólt:
- Becsüljük azt, ki kenyeret tesz asztalunkra,
ha körme a fáradozástól be is szakadt,
ne fordítsuk el a fejünket! - Még búcsúzáskor
puszit dobott kezével, ide-oda futkosó
kutyám elkísérte... S magam, lángolón vágyakozva:
éjjel a házikómban, szépség-emléke virágzott!
/ Őrni /
Június
Csodás június, hozz nekünk valami szépet!
Ma csodás reggelre ébredtem a napot ismét látni véltem, elmúlt egy újabb hónap, most június első napja van!
Májusban az eső hullott, de júniusban ragyogás legyen!
Mert napot kérek,napot hogy nyíljon a sok virág,s az emberek arcán újra mosoly legyen!
Elmúlt már egy újabb hónap, ami abban rossz volt magával vitte, s itt egy új ami remélem csak mosolyt hoz!
Lona
Szabó Lőrinc :Májusi orgonaszag
MÁJUSI ORGONASZAG
Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyűlt a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körül, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.
Mert tündér volt, igazán az: úgy ébredt,
mint alvó agyban a túlvilág,
vagy halk izzása a testi kéjnek,
amit hajnalban szít a vágy.
Az kezdte, az orgona! A mai! De
félszáz tűnt május hozta vele,
jázmin, rózsa s akác özöne
ringatta vele, lidérc, kísértet,
a rég s a nemrég illatát.
Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget:
csókolva, belül, selymesen,
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek új erőt
és csendülni a lankadt idegek.
S a rácsnak dőltem, az édes égig
tágulva, nyílva, ahogy soha még,
és ittam az orgonaízt, a régit,
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét, és amit a jelen adott,
a visszatért nagy pillanatot,
mely a betegen ím újra végig-
borzongta az élet gyönyörét...
Öt napja, öt éje... Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkül - így fenyeget -
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.
/ Szabó Lőrinc /
.jpg)
Reviczky Gyula : Május
Május
Az
ifjuság bájos vidéke
Tele van napfénynyel, virággal,
Himbálják illatos fuvalmak,
Bezengi csattogó madárdal.
Derűs ábránd, álom, reménység
Szór pazarul fényt, illatot.
Nem látni ottan ködöt, árnyat,
Csak a bimbófejtő napot.
Te, ki megújulsz minden évben,
Természet ékes ifjusága,
S egyforma bűbájjal mosolygasz
Bíborra és daróc-gunyára:
Gyönyörü május, szívdobogva,
Vidáman hadd köszöntselek!
Nekem is illatoz' virágod,
Rám is sugárzik kék eged.
Napodnak hulló tiszta fénye
Hevíti az egész világot.
A mi csak kedves, a mi bűvös,
Pajkos szeszéllyel mind kitárod.
Minek zománczot nem te adtál,
Elveszti illatát, szinét.
Te vagy a művészek művésze,
Te az örök költői szép.
Virágokat hullatsz a földre,
Ha tomboló vihar megingat;
És hogyha sóhaj kél szivedből:
Az is csak édes, langyos illat.
Emelt homlokkal, könnyü szívvel
Vivhatja az a lét-tusát,
Kinek harczára te mosolygasz,
Gyönyörü május - ifjuság.
/ Reviczky Gyula /
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén
VALAKI JÁR A FÁK HEGYÉN
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
1994
/ Kányádi Sándor /
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)