FEKETE FARSANG
A messze éjbe halk világ gyúl
s hegedű-zajba földre száll
bíbordíszes, foltos köpenyben
a csörgősipkás Karnevál.
Párolg a puncsgőz, cseng a tányér,
a gondtalan tömeg zsibong,
de engemet megüt ködével
és fojtogat az éji gond.
Miért e széles dáridó most,
kedvedbe hát mi sem zavar?
El sem temetted a halottad
s halotti tort ülsz, ó, magyar.
Miért e furcsa, bús vidámság,
e rézdobok, e rőt szinek?
Azt vélitek, a nagy halottat
ezzel talán felkeltitek?
Nem érzitek, hogy síri lámpák,
mik rátok úgy világlanak?
S ti táncra perdültök e fényben,
dalolva dühhel balgatag?
A régi oltárok tüzénél
kacagva gyújtotok pipát
s főtök díszelgve ékesíti
a hőssíron nyílott virág.
Az éjszakába körmenet jár,
vad, rémületes, furcsa boly;
a harlekin sírva halódik
s könnye a nagy patakba foly.
Egy álarcos rohan előtte
s nyomába tompán döng a dob,
vár, majd letépi céda rongyát
és arca - még irtoztatóbb.
Véres vonaglás és harag dúl
széjjelfeszült arcizmain
és villogó tekintetére
fehér lesz arcunkon a szín.
Azután jön görnyedt gerinccel
a megszelídített Petúr,
érdemkereszt figyeg nyakában,
ma már okos s kegyelmes úr.
A zagyva zajban egy ledér lány
mártírokkal ölelkezik,
hitvány hülyék gúnyból szavalják
Petőfi fenkölt verseit.
Mókázik a menet bolondja,
szemén hazug könnyek nyoma,
fejébe félrecsapva táncol
a szent, az ősi korona.
Ökrendezés, halk nyávogás közt
mind kába dalba kezdenek,
a hősök szobrát földre döntik
és sírnak fönn az istenek.
Csillagkönnyet hullajt az égbolt,
harmatkönyűket ejt a föld.
S gondolkozom: való-e ez, vagy
álom, mit az agy láza költ?
A nép vigad kopár röhejjel
s énrajtam a felhő borong -
Mondjátok, ó, mindenki őrült,
vagy csak magam vagyok bolond?...
/ Kosztolányi Dezső /
.jpg)
