Nadányi Zoltán Hold ragyogta őszi éjjelen...
Hold ragyogta őszi éjjelen...
Csöndes éj... A hold ezüst sugára
Szétterül a földön fényesen.
Álmodóan zizegnek a lombok
Hold ragyogta őszi éjjelen...
Harmat csillog minden kis fűszálon,
Harmat csillog minden levelen,
S úgy ragyognak, mint apró gyémántok,
Hold ragyogta őszi éjjelen...
Álmatlanul ülök az ablaknál
És lehajtom zsibongó fejem'...
De boldog is, ki aludni tud
Hold ragyogta őszi éjjelen... Kevese
/ Nadányi Zoltán /
Reviczky Gyula Ősz felé
Ősz felé
Vágy, szenvedély bevonja szárnyát;
Dalaim immár csendesek;
Bennük csak néha-néha zendül
Egy álom, egy emlékezet.
A szép tavasznak álma őszkor;
Virágokról édes regék.
A szív, mely lemondásra készül
S ugy megzokog; Ne még! ne még!
Lehajtja szép fejét a rózsa;
Nem éli túl a hév nyarat.
S az édes vágyak, a virágok,
Szívemben is hullonganak.
Bágyadt a nap, bágyadt a tájék;
A télre fázva gondolok,
S a langyos őszi napsugárnál
Vérem még egyszer föllobog.
Tavasz mosolyog reám keresztül
Egy rózsaszínű fátyolon.
Látom virulni a világot,
S csak álmodom, csak álmodom
/ Reviczky Gyula /
.jpg)
Móra Gyöngyi : Őszi akkordok
Őszi akkordok
Ablakom előtt diófa sóhajt,
Ősz tépegeti dús koronáját,
Álmos fövenyre levelet hullajt,
Csak a csend hallja halk suhogását.
Valahol messze, blues zene szól,
Panaszos hangja lelkemig száll,
Zengő bariton karcosan dalol,
Egy szép régi nyár újra rám talál.
Pilláit zárja a fáradt vidék,
Ráterül az est sötét kabátja,
Sápadt fényekbe mélyed a környék,
Hangjegybe zárul szívem magánya.
Lassan elhalkul a rekedtes hang,
Végsőt jajdul a szájharmonika,
Este nyolcat üt a templomharang,
Csenddé válik a blues ritmusa.
(Szerző: Móra Gyöngyi)
Bőr István : Lopakodó ősz
Lopakodó ősz
Alig vettük észre, és már nyakunkon az ősz,
ide lopódzott hangtalan, nem vártuk még őt.
Azért néhány jelet küldött, itt lesz nemsoká,
de nem hittük el ezeket, nem is vártunk rá.
Élveztük a nyárutót, a meleg napokat,
azt hittük az ősz minket most még csak riogat.
Hittük, el nem múlik a nyár, ragyog ránk a Nap,
de éjszaka rádöbbentünk, néha már harap.
Csípőssek már a hajnalok, volt ahol fagyott,
a didergő fűcsomókra deret is rakott.
Próbálgatja az erejét, mutatja mit tud,
a hegyeink völgyeiben bizony ott száguld.
Csipkedi a leveleket, néhány földre hullt,
amikor a barátja, a hideg szél is fújt.
De azért napközben gyengéd, lágyan simogat,
érleli a szőlőszemet, finom bogyókat.
Néhány hét és megcsipkedi az érett kökényt,
amerre jár szertehórdja bokrok levelét.
Néha szürke köpenyt visel, és le sem veszi,
misztikussá válik a táj, ezt úgy szereti.
De hát emiatt szép az ősz bármit tartogat,
néha, derűs éjszakákon csillag ragyoghat.
Lassan elpihennek a fák, alszik már a táj,
ahhoz, hogy újjáéledjen, pihenni muszáj.
/ Bőr István /
Ősz
Mert az Ősz olyan, hogy nem lehet megunni. Minden évben rácsodálkozunk és talán kicsit érzelmesebb szemmel sétálunk egy parkban, vagy egy hétvégi, erdei sétán. Nem véletlen, hogy a lírához érzékenyebben kötődő lelkek ilyenkor többször nyúlnak verseskötethez, a korszellemnek és a divatnak megfelelően közösségi megosztó portálon lelkesen hívják ki egymást párbajra: Na, ki hoz szebbet. Van, hogy pillanatnyi élmény, varázslat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)