Novemberi virágok
Csak a parki virágok
mosolyognak még.
Élteti őket a kötelesség
s a vágy,
hogy szépek legyenek,
amíg csak le nem hull a hó.
Színüket kiszítta már a nap,
s illatukat a deres hajnalok.
De azért virágok ők!
Hervatagon is hősen
viselik az őszt,
s döbbenet
nélkül várják a telet.
Akárcsak
az unokáikat sétáltató nagymamák
akik egy-egy rövidke, biztató
mosollyal visszaintenek
a virágok hervatag mosolyára…
S valami zsibbasztó könnyűség
száll a
szürkülő tájra.
/ Kányádi Sándor /
Falcsik Mari : November elején
jó november légy szelíd
meg ne karcolj őszi fagy
késs te is szél még a késsel
hadd gyászoljunk napsütéssel
jó
november még ma hagyd
járni dús sírkertjeid
hol gyülekvő kőkeresztek
közt az élő még nem reszket
míg
napodba feltekint
azt kívánva így maradj:
glóriáddal földje végén
hadd
lohadjon lassan békén
felvetett fej büszke nyak
míg lefosztod erdeink
/ Falcsik Mari /
"A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra -
és nincs senki, senki. A hegyoldalon barna levelekre szürke köd telepszik
Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az?
A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig
nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez.
Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet Isten.
/ Hamvas Béla /
November
Sóhajt
a rét, az erdő
követi,
Reccsen az ág a szél tördelgeti,
Csöppje hull a hónak, hideg a táj,
Bújj közelebb kedves, a tél dudorász.
Zizzenve
lép a hajlott korú tél,
Tekintete a hidegről mesél,
Lelke remeg, a szíve kőkemény,
Márvánnyá lesz a föld, s hófehér.
Csattogjon
szárnyad, ha már földet ér,
Lábnyomod legyen csupa hófehér,
Jéghideg szíved egy idegen hely,
November, ha újra megérkezel.
/ Alb
Antal Kevesebb /
.jpg)
Novemberi kertben
Az
ablak már próbálja,
milyen lesz majd jege,
de lefut még a pára,
napfény süt újra be,
mint amikor a gyermek
sír egyet s földerül.
Kilépek, járok egyet
az öreg ház körül.
A fény mind fújja: nyár van;
ülök csak, hallgatom
kalapban, nagykabátban
a kerti kispadon;
szívom szemem lehúnyva
a nap mézes borát;
szívem kortyként tanulja
a vének mámorát.
Mezétláb kergetőztem,
nagyapa üldögélt,
ült nyáron is itt őszben,
örült, hogy ült, hogy élt,
örült, hogy láthat engem,
sarját, lába előtt.
Örülök, hogy szívemben
lám viszontlátom őt.
Hogy mint hajdan a fényben,
itt ül teljes maga
a szívem melegében,
emlékem magzata,
itt ül s én rejtett módra
vele oly egy vagyok,
mintha belém mult volna
s már fel is támadott.
Mert félnék, hogy a föld vár,
ki azt sem tudhatom,
nem támadtam-e föl már
egy győztes hajnalon
s nem vagyok-e az rég tán,
ki vágytam lenni: ő,
nagyapám, férfi, némán
helytálló s elmenő.
Elmenő s búcsúzáskor
bólintó csöndesen,
mint mikor az ősz rászólt
a tarlott földeken
és hazaküldte s ő ment
némán: helyin a mag
s buzog folyton a föld lent.
- Valamit csak kiad!
Nem félek a haláltól,
csak emberi legyen,
becsülettudó, jámbor,
ne jöjjön hirtelen,
ne üssön rajtam durván,
mint paraszton a vad
martalócnép, ledúlván
pajtámat, házamat.
Jöjjön, mint tisztes vándor,
üljön meg itt velem,
hívja ki induláskor
asszonyom, gyermekem,
becsülje meg a portám,
a népet, hová jár!
Oh légy keresztény hozzám,
keresztényhez, halál!
/ Illyés Gyula /
A
november a kilencedik hónap volt a rómaiaknál (,,novem" =
kilenc). A ,,novem" a görög ,,ennea", ,,enneva"
származéka, ez viszont a ,,neosz-neá"-ból eredt, s ez azt
jelenti, hogy ,,új, félig felnőtt,
tapasztalatlan" - eléggé
plauzibilis megjelölése a jobb kéz gyűrűsujjának.
November első két-három napja a halottak kultuszát szolgálja, de nem római hagyatékképpen, hanem kelta befolyás alatt. Ezt bizonyítja, hogy úgy a november elsején megtartott Mindenszentek napját, mint a másodikán (vagy ha ez vasárnapra esik, akkor harmadikán) megült Halottak napját csak a 9. és 10. század óta ünnepli meg az Egyház, holott Angliában, kelta területen már a 8. században is közünnep volt. November 1. volt ugyanis a kelta év kezdete, amikor halotti áldozatokat hoztak az elhunytak tiszteletére. Amikor aztán a kelta elem a francia Egyházban is megerősödött, akkor a maguk ősi ünnepét - persze átkatolizálva - áthozták a katolikus egyházi évbe is. A november elsejei Mindszentet Kr. u. 835 óta, a másodikán tartott Halottak napját pedig 998 óta tartja meg az Egyház. Az utóbbi ünnep főként a chiliasmus hatása alatt született meg: a Krisztus utáni 1000-ik évre várt világvége szorongásos hangulatában, amikor is a halandók iparkodtak az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Sírjaikon gyertyákat gyújtottak fel, hogy a szegény fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat. A gyertyát azért is kellett a sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák aztán tovább az élőket. Ilyenkor persze illett a sírokat is rendbe hozni, hogy az elhunytak szívesen maradjanak otthonukban. Sőt némely - főként szláv - vidékeken élelmet is helyeztek a sírokra, nehogy a lelkek bármiben is hiányt szenvedjenek és ,,hazajárjanak". Ezen a napon hosszan szólnak a harangok, hogy a harangszóval elfeledjék a szellemek siránkozását. Szóval itt szólal meg igazában az emberiségnek egész halálfélelme, amely a mágikus koroknak egyik leghatalmasabb szellemi mozgatóerő.
/ Kormány Vera /
NOVEMBERI ESŐ
Egyre hull, s a lelkem mossa,
sós patakkal egyesül.
Ég haragja bennem sorsa,
vízzé váltja legbelül
időm ostorát és a kínt,
mi szép szavakkal öltve
vágyakból hamis csöndet int,
hát hagyom, hogy e csöndbe
úgy vegyüljön, mint mi örök,
hol hiába halnak körök,
értően látom sorát,
bár játszom az ostobát.
Guns
N' Roses - November Rain
Köd
Fenn a magasban vadlibák húznak dél felé. A vezérgúnár kiált dallamos- lágyan, és kiáltása csak éppen megsimogatja a csendet. Aztán feltámad a szél, és zsongani kezd az erdő orgonája.
A vén legény, a November a muzsikus /Mindenszentekkor ő ül az orgonánál/, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, amely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása nehéz volt, mint maga a bánat. Kései szüreteken is az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfás utakon, amelyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.
Nem hallgatja senki, csak anyja, a borongós szemű Ősz. De ő is elsírta már könnyét, eltemette minden örömét, menni akar.
Szelíden megérinti fia karját.
- Gyere már fiam... Halott itt minden...
Kinek muzsikálsz?
/ Fekete istván /
Fónay Jenő
1956. NOVEMBER 4.
Álmodtam én fényről
győzelemről
ragyogásról
a sugárzó fényben boldogságról
álmodtam még akkor is
mikor már... sejtettem a végét,
mikor
még nem láttam elejét
a lánctalpas szörnyeknek...
bár hírlett már hogy jönnek... özönlenek.
Csak
tudnám, miért?
Csak tudnám, mi ringatta álomba testem
Ennyire nem kábulhattam el.
Álmomban
láttam egy keresztet
s nem láttam a megfeszítettet
éreztem a fájdalmat is
– talán engem feszítettek? –
Engem vett le a keresztről anyám?
Talán díszlövéseket adnak rám?
Valami őrült hang üvöltött
s felriadva hirtelen
forró hamuba léptem meztelen lábakkal.
Gönceimet még magamra se’ rángattam
mikor a rádió!... a rádió... már
szórta szét a valót.
Fel sem fogtam... mégis
koponyámba szúrt a tövis
homlokomból kiserkent a vér
s bennem már le is bukott a Nap
a messzi horizonton
még mielőtt beért a vetés.
Rohantam
én, de hiába már
hol van János bácsi, Kemál
a sok kis budai srác?
ott már meg volt az aratás...
a kövezeten fiatal hullák
a lánctalpak hangosan csörögtek
ágyúik ugattak, mint veszett kutyák
úgy hörögtek.
Itt
ma újra elveszett az ország.
Barátaim! Gyújtsuk meg a gyertyát!
/ Fónay Jenő /
.jpg)
