Február

 

Kamarás Klára : Február végén

Február végén

Mit mesélhetnék most,

Február havában?

Víg farsangi bálban

Én bizony nem jártam.

Hideg szelek fújtak,

Az arcomba vágtak,

Nagykendőbe bújtam,

Mégis rám találtak.

Havat sepregettem,

Tüzet élesztettem.

Tavaszról daloltam?

Jól be is rekedtem!

Tél végéhez érve

Már csak azt kívánom,

Hó helyett hóvirág

Nyíljon a portánkon

                   /  Kamarás Klára   /

                                                     

Zsuzsanna napja

 

Antal Sára : Február

Február

Február, ó, február,

hófehér a láthatár,

erdőszélen zöld fenyő,

rajta madáretető.

Cinkék, rigók csemegéznek,

és vidáman csicseregnek.

Nézz csak ki a hómezőre,

felbukkan ott két fülecske,

két kis szürke nyuszifül,

a gazdája hóban ül.

Ott távol egy őzgida,

vele tart az őzmama,

szökdécselnek vidáman

februári világban.

Szürke fellegek között

varjúcsapat körözött.

Bokrok között vörös folt,

- fogadok, hogy róka volt!

Itt csend van, de odaát

ki hívhatja malacát?

Bizony, vaddisznó-mama,

röfög, csörtet nyomukba`.

Út közepén szarvas les,

- koronája fenséges,

ha megrezzen a bokor,

messze tűnik valahol.

Aztán minden elcsitul,

minden állat meglapul.

Csillag csillog odafenn,

hó világít idelenn...

             /    Antal  Sára  /

                                      

Radnóti Miklós: Február

 

Pödör György : Február

 Február

Február van, február,

medve papa meditál:

tavasz jön vagy marad tél,

megegyem, mi maradt még?

Február van, február,

szarka madár lopni jár:

elfogyott vagy nem is volt,

nincs áruház, se kisbolt.

Február van, február,

róka koma ki-be jár:

még csak nem is szidhatjuk,

a faluban nincsen tyúk.

Február van, február,

kis nyuszika kapirgál:

tavalyról mi megmaradt,

ott lehet a hó alatt.

Február van, február,

még varjakat verbuvál:

mind azt fújja, nagyon kár,

hideg még a napsugár.

Február van, február,

a hóvirág arra vár:

adjon a Nap meleget,

fehérlik ő eleget.

       /   Pödör György    /

                                            

Bíró Antalné: Valantin napja

    Valentin napján

Február nyitja kikelet kapuját,

Bálint is hozza szerelmesek napját.

Vágyait ringató lány szíve lángol,

Várja szerelmét, ki valahol távol.

A viharos vizek hullámán harcol,

Izmos testével elemekkel dacol.

Nagyítóval nézi a látóhatárt,

Szürke felhők alatt a napsugarát.

Rózsaszínre festi a szürkeséget,

Lelkébe ülteti a reménységet.

Szellő hullámhossza fiúra talál,

Csitul a vihar hajó hazatalál.

Látja kedvesét a parti hajónál.

Báját, tűzpiros ruháját, mosolyát.

Hever mellette az a Rózsacsokor

Amit még induláskor neki hozott.

Ez a szerelmük hűséges záloga.

Piros rózsaszirmok örök mámora.

Boldogan táncolnak a bálteremben,

Keringőt, tangót finoman kecsesen.

                    Bíró Antalné

                                          

Kányádi Sándor : Február hónapja

 

Varga Éva polgári : Február

 Február

Hóból ki nőtt törékeny virág,

kertedben hóvirág február,

kikeletet áhít a világ,

öleld hát eltévedt napsugár.

Föld szívét fényed melegítse,

tavasz lázra, rügyfakadásra,

halk dobogását élénkítsd fel,

tél szellemét bírd megadásra

Csitítsd a szelet langy szél legyen,

földre ülve megszelídüljön,

látod, a tavasz üzent neked,

kis törékeny hírnököt küldött.

Vedd komolyan az üzenetet,

űzz felhőket, hulljon a fényed,

csókold az alvó természetet,

s remény ébred, vége a télnek.

            /  Varga Éva polgári  /

                                                

Február

 

Radnóti Miklós : Február

 Február

Újra lebeg, majd letelepszik a földre,

végül elolvad a hó;

csordul, utat váj.

Megvillan a nap. Megvillan az ég.

Megvillan a nap, hunyorint.

S íme fehér hangján

rábéget a nyáj odakint,

tollát rázza felé s cserren már a veréb.

              /   Radnóti Miklós  /

                     

Február

 

Bartalis János : Február végén

Február végén

Olvad a hó, a mező barnul,

mosolyog az arcom.

Egy vékonyka derű átfut az ajkon.

Olvad a hó, a mező barnul.

A felfutó földeken szétszakadt a lepel

s örökös, sóvár szívembe mar a kin.

A martokból indulnak kis apró erecskék,

csürögve vékony csőrükkel,mint sárga pipék.

Ismét új tavasz jön.

Ó, Ember, az évek sorakoznak,

ne késlekedj. Tűnik a perc, a nap,

A te órád is lejár.

Elmúlik a tél s nem lesz hóhányás

víg lapátolással.

Se aranyos ródlizás a hegyoldalon

a kacagó nimfák szánkáján.

Elmúlik! És új gyönyörök kútját ássuk.

Jön a szőke kora-tavasz

és jön a fákat rügyeztető április.

De szomorú szívünkkel ássuk az Idő kútját.

És mind mélyebbre egyre ásunk, ásunk.

Az Idő örök, fájdalmas méhéből

nem hozzuk ki az örök Embert.

                                / Bartalis János /

                                                                

Üdvözöllek Február

 

Tóth Árpád : Februárius

FEBRUÁRIUS

Februáriusban alighanem tél lesz,

Még a sóhaja is arccsippentő szél lesz,

Édesebb piros színt adva minden rúzsnál,

Békebelibb színt már sápadt háborúsnál.

Acélkorcsolyáknak finom zaja ha von,

Láthatsz boldog népet a ligeti tavon,

S láthatsz úri nyüzsgést lokálban és bárban,

S felkurjanthatsz vígan: Be jó február van!

Csak aztán, ha jégről s bálakból kilépnek,

Megmaradjon kedve a mulató népnek,

S ne lenne példájuk olvadó hóember,

Hanem igaz szívű, hűséges jóember...

                         

                                / Tóth Árpád /

                                                         

                                                

Valentin napi üzenet

 

Szebenyi Judit : Bálint napja

  Bálint napja

Február vízöntő hava,

Sok szép névnek adója.

Tizennegyedikén Szent Bálint,

Ő volt, kiben erős volt a hit.

Lelke jóságot adott,

Párokat összeadott.

Betegeket gyógyított,

Öregeket hűen ápolt.

Mindenkin segített,

Titokban, hol érte.

Boldogságot osztott,

Virágot maga nyújtott.

Tavasz küszöbén

Szóljon érte vers, rím -

Győzzön a szeretet,

Betegek ne szenvedjenek.

Türelem övezze a

Világot végre békével.

(Valentinus) - Bálint

Fényt, szerelmet hint.

Táncra perdülve

Énekeljetek szépen.

Áldás kövesse létetek,

Szebb évek jöjjenek.

                    /  Szebenyi Judit   /

                                                      

Február

 

Február

Februári hírek

Belekapaszkodott a tél a földbe. Fagyos ezer ujjával megmarkolta a göröngyöket, és hideg arcát a barázdákra hajtotta. Jeges ölelésétől megkeményedett a dombok háta, és a vakondtúrások összehúzták magukat fázósan, kicsire, keményre.

A fák meg úgy tettek, mintha már nem is élnének. Összeveregették fagyos ágaikat, mintha szárazak lennének, összehúzták törzsüket, hogy vékonyabbnak lássanak - ilyenkor meg is repedtek néha -, és ha szél nem volt, halotti mozdulatlanságban álltak, mert tudták, hogy a tél csak a halottakat nem bántja.

Csendes hidegen jártak a patakok is. Hópadok alá bújtak, melyek leszakadt hídként lógtak a víz felett, és csak susogtak, mert ha a tél meghallotta a parttal diskuráló csobogásukat: holttá fagyasztotta a sustorgó kis hullámokat. Pedig a vizek messziről jöttek, és sok mondanivalójuk lett volna kíváncsi nádszálaknak, melyek a patak fölé hajoltak, és hiún nézegették magukat a kékes tükörben, melyben kopott csóvájuk mellett fehér felhőbárányok legelgettek, és éjszakánként apró csillagok ringatták magukat.

A hónap elején pár napig úgy látszott, mintha vége lenne a télnek. Kisütött a nap, megcsordultak az ereszek, és a nomád lelkek istene nagy foltokat égetett a tél fehér gúnyáján.

De a február nem hagyta magát.

,,Még azt mondják, egy húron pendülök azzal a vékonypénzű, tavaszba kacsintó márciussal - gondolta. - Azt már nem! Tél vagyok én a javából. Azt a jégenkopogóját!" - és olyan havat küldött szalonkaváró gondolatainkra, hogy azonnal előhúztuk a szánkókat.

A szánkóra ocsúszsák, lóherekötegek kerültek, s az életet széthordjuk a határban. Az etetők nagyon látogatottak. Szinte zsúfoltak. Foglyokon kívül sármányok, tengelicek is ott keresgélnek, sőt - ami igazán nem kívánatos - az egyik etető alól fekete- és szürkevarjak lebbennek el. A távolság nagy, de azért megpróbálom az egyik szürkét leszólítani. A szürke gyorsan és egészségesen távozik.

Az egyik etetőoszlop végén karvaly üldögél. Jobb helyet is választhatott volna! Az etető körül madártollak... Gazember!... Csak bevárna! Meddő kívánság. De azért odalövök, amikor fellibben a levegőbe. Hull a tolla. Talán nem jön vissza?

Nyulak szaladgálnak a szánkó körül. Kettesben-hármasban. Szaglálódnak, veszekednek. Irigylésre méltó, jóvérű legények. Ebben a hidegben...

A fákon itt-ott ölyvek gubbasztanak. Az egyik fa alatt fogolycsapat szedeget. A fa tetején ül az ölyv. A foglyok egyáltalán nem izgatják. Pedig csak le kellene ereszkednie, és máris meglenne az ebéd. Azaz nem egészen. Az ebédet még meg is kellene fogni. Az pedig veszedelmesen gyorsan repül. Még ha hurokban lenne, vagy betegen vánszorogna... De így nem erőlteti a dolgot.

A szarvasok, őzek a fenyves részekbe húzódtak. Itt vág legkevésbé a szél, itt lehet legjobban meghúzódni, és valami kis gyenge élelem is akad. Nagy lóherekötegekkel toldjuk meg a sovány harapnivalót.

Még egy kis kitartás - biztatom őket gondolatban, bár ezt könnyű mondani, aztán hazamenni, hol mínusz tíz helyett plusz húsz van. De itt kint, hol orgonál a szél, hordja a havat, és nincs pihenés sem éjjel, sem nappal; küzdeni éhséggel, riadozni embertől, állattól! Itt kitartani - nehéz, nagyon nehéz sor!

(1935)

                                                       

A medve árnyéka : Molty