Hónapokról versek : tél

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tél. Összes bejegyzés megjelenítése

Szalay Károly : A Tél

A Tél

Mindig eljön újra itt van

Meghozza Ő a kemény hideget

S hogy itt van igazán biztos így van

Mert mindent egyszerre fehérbe öltöztet

Pihékből szőtte mindenkinek a ruhát

Nem fázik így rét, mező s legelő

Végezheti azért mindenki tovább a dolgát

Míg e ruhát levethetik s a tavasz eljő

De most még zordan süvít a szél

Rajzol az ablakokra szép jégvirágot

A Nap is felhőpárnák közé bújik el

Hogy ne lássa e fázós furcsa Világot

December, január, február

Fagyos időszakai Ők az évnek

Hosszúnak, soknak találja így az ember

De úgy mint idáig is egyszer; vége lesz a télnek

/ Szalay Károly /

Támad a tél : Kormányos Sándor

Kormos Nikolett :Csodaszép tél

Csodaszép tél

A csillogó tél a hóember kacsintásán mereng,

A narancsvörös ég alján a lenyugvó nap dereng.

A természet álmosan ásít, talán el is alszik;

Bódult felhők sokaságából vidáman havazik.

A hóember a ravasz téllel büszkén hógolyózik,

Az árva jégcsap a bársonyos hóval csókolózik.

Megtört, kopasz faágon ül egy magányos cinege,

Álmosan didereg, és megveszi a tél hidege.

Fehér ruhába öltözködnek a táncoló fenyők,

Az ezüstös hó csillogásában úsznak a mezők.

Minden békés, csendesen, némán hull a hófehér hó,

Átölel, megvéd mindent a szikrázó hótakaró.

/ Kormos Nikolett /

Téli szendergő : Kövecses Anna

Téli szendergő

Hecsedliszín

Hűvös tájon

Ágak között

Ködlő fátyol

Fűszálbojton

Deres kócok

Itt van a tél

Éppen jókor

Kékcinkedal

Faggyá érik

A tócsákban

Jég fehérlik

Kies minden

Egykori szép

Havat hoz az

Északi szél...

/ Kövecses Anna /

Télben : Aranny János

Télben

Álmodám tavasszal,

Szép, derűlt, virágos tavaszi napokkal;

Zöld berek aljában susogó szellővel,

Csevegő patakkal.

Jártam új mezőn, hol

Ménták illatoznak oldalán az érnek,

Mely az őszvetés közt elbolyong, de ismét

Azon helyre tér meg.

Hullámzó vetés közt

Búvócskázik a fürj; suttog a nő: "vá-vá",

Nyomon űzi a hím s három pitypalattyot

Örömmel kiált rá.

Majd egy nyúl szökik fel

S indul az ugarnak, gyorsan karikázva;

"Elébe! elébe!" kurjogat a szántó

Ösztökéjét rázva.

Elkiséri szemmel

Ameddig belátja, csaknem az égaljig;

Most szólítja ökrét, szánt, szánt csöndesen, csak

Síró füttye hallik.

Kis pacsirta is szánt,

Mint a szegény költő, fényes levegőben:

Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban...

Hallgat leesőben.

Karimás kalappal

A juhőrző gyermek meglopni akarja;

A madár tovább száll, s a fiú mérgében

Nyáját megzavarja.

Szöszke fürtű bárány

Át- meg átszökdécsel a zöld hantu mesgyén,

Anyját, aki most a nyáj közé vegyűlt el,

Bégetve keresvén.

Távolabb a csorda

Szanaszét fehérlik, mintha ott valaki

Széjjel a pázsitra szép mosott ruhákat

Terített volna ki.

Túl a kékes erdő,

A tájnak sötétebb keskeny karimája;

Jól kilátszik, mert még délibáb nem önte

Árvizet alája.

Száz meg száz madárhang

Szól az árnyas erdőn, titkait beszélvén;

Bokorról bokorra lomha kakuk szállong

Szellős róna szélén.

Olvasatlan ígér

Hosszu, hosszu évsort, melyből egy se tölt el,

Melynek mindenikén örökös tavasznak

Reményszíne zöldell. -

De oly hűs az erdő

És a tiszta égre felhők gyülekeztek:

Hallom a szélzúgást, arcomon is érzem -

Szinte fázni kezdek.

Ah, vagy úgy!... szobámat

Hosszu éj kihűté s nyughelyemen fázom:

Künn vad förgeteg száll, az kotorja szárnyát

Röptiben a házon.

Hold-, vagy hóvilág ez,

Mely a telet éjjel sem hagyja feledni?

Vagy talán a nap jő, unalmas robotját

Így-úgy elkövetni?...

Kívül a hideg szél

Sűrü apró pelyhet csapdoz ablakomba;

Benn fagyott virágok: a szeszélyes télnek

Dús virágu lombja.

Mily sivár ez a tél!

Vastag hó takar be udvart, házi kertet;

Országuton is csak az jár mostan, akit

Isten átka kerget.

Országut... hol az most

A mezőt borító tenger hólapályon?

Itt-amott ha látszik ut nélkül bolyongni

Egy magános lábnyom.

Az is elvesz egyszer:

Két sarut találni s emberlábat abban;

Erdőn farkas ordít; a síkon esik, fú

Mindig vastagabban...

Hagyjuk e zord képet,

Hisz' ez a való, ez sivatag életem:

Deríts szép álmokat örökzöld tavaszról

Oh költészet! nekem.

/ Arany János /

Petőfi Sándor : A puszta télen

A PUSZTA, TÉLEN

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

(Pest, 1848. január.)

/ Petőfi Sándor /