Farkas Éva : Januári séta

 

Januári séta


Fehér palást van a fenyőkön,

Águk hajlik, majdnem földet ér,

Talpaink alatt ropog a hó,

Ágakról ránk szórja kósza szél.


Az erdő útjai eltűntek,

Rajtuk puha, vastag takaró.

Nyugalom van itt, csend és béke,

Messze menni, veled volna jó.


Varázslatos ma ez az erdő,

Némán beszélgetnek itt a fák.

Talán épp rólunk, s mosolyognak,

Mert érzik, hogy szép lett a világ.


Kezem a kezedbe bújtatom,

Elfogynak lassan mind a szavak,

Talán el sem kell azt mondanom,

Mily régóta, téged vártalak.


Hány tél és hány víg nyár szaladt el,

Borús ősz és virágos tavasz,

Az idő soha vissza nem jön,

Még sincsen a szívemben panasz.


Itt vagy végre, karod átölel,

Tested melegéből adsz nekem,

Már nem fázom, béke van bennem,

Álmok erdején sétálsz velem.


Szívednek dobbanását érzem,

Szívem szíveddel együtt dobog,

A néma erdő most megszólal,

A fák azt súgják, ők boldogok.

                          /     Farkas Éva /

                                           


Schmidt Livia : Január

 Január

Ez is csak úgy indul,

mint az összes

többi reggel:

lassan, álmosan -

majd az ember felkel,

és kinéz a párás,

maszatos ablakon,

deres január áll

némán az udvaron...

Vár vigyázban, fegyelmezetten,

mogyoróág meg sem rezzen,

s ne gondoljam, oly szigorú,

terve is van, édes bosszú -

megengedi a

napnak kegyesen,

kis házunkba beleshessen...

A cinkos nap meg

akkorát köszön,

lakásunk csupa fényözön,

akárcsak nyár derekán.

Pedig ez az Újév napja,

a két cimbora olyan csalfa,

azt gondolják, félrevezetnek...

Bár nyoma sincs a régi teleknek,

látom, kint mínuszok vannak:

szomszéd ház teteje

behódol a fagynak,

fehéren csillognak a

picike cserepek,

büszke kémény szája

lágy füstöt ereget.

Hideg van, morcos január

és minden, ami vele jár:

befagyott tócsák,

zúzmarás ágak,

a macskák

összebújnak, fáznak,

talán azt gondolják,

amit én - meglehet -

A kutya vigye már el

ezt a zord telet!

      /  Schmidt Livia   /

                                    


Kányádi Sándor : Jön január

Jön január


Porka havak esedeznek,

sopánkodnak a verebek.

Jegenyefán óvsárolják

Januárt a zajgó csókák.


De Január rá se ránt a

fákon csárogó csókákra,

sem a tetőn dideregve

siránkozó verebekre.


Azért van a csűrön cserép,

bújjon alá, aki veréb

s a füstölgő kémény mellett,

aki csóka, melegedhet.


Jön Január, megy Január,

kinek-kinek kedvébe jár,

szánkót csusszant, ródlit lódít,

gyermekekkel hógolyózik.


A kucsmáján, lám, mit látok,

egy korai hóvirágot.

Sorra sétál minden házat,

s boldog újévet kívángat.

           /Kányádi Sándor  /

                                       


                                           



Csoóri Sándor : Januári rokokó

 Januári rokokó


Fázik a kéz, az arc is didereg,

csontom északi oldalát zuzmó lepi.

Most fordul észak felé január,

jeges úton kopognak körmei.

Senki, senki, csak a sirályok könnyedek:

a befagyott Duna táncpallóján

szökdelnek, mint Csokonai

ugrós dámái farsang napján.

Csapong valami kóbor zene is

a túlvilágról, karcos rokokó -

a Margit hídról ellátok odáig.

A szökdelő vonókra most kezd hullni

a hó, a hó, az elkárhozó hó.

                           /   Csoóri Sándor    /

                                                             


 

Új esztendő küszöbén

 Új esztendő küszöbén


A kétféle idő a természet világában tökéletes harmóniában létezik. Januárban a külső szemlélő számára szinte észrevétlenül készülődik az élet a tavaszi megújulásra. A rügyekben, a magvakban, a vizek mélyén, a hó alatt a termőföldet átszövő gyökerekben végtelenül lassan változik minden. Ami életre való, az mélységes hittel várakozik, ami elmúlásra ítéltetett, az bomlik, tápláló humusszá omlik, és átadja energiáját az új nemzedéknek. A termőföld, a növénytakaró, az állatvilág évente megújulva, ,,fenntartható" módon képes önmagát szabályozva fennmaradni.

Hamarosan újra megszentelik az élő vizeket szerte az országban, ahogy vízkereszt napján ez évről évre szokás. Zarándokoljunk el a legközelebbi forrásig, adjunk hálát érte, hogy itt és most mi még szinte korlátlanul élvezhetjük, és gondolkodjunk el, hogy őrizhetnénk meg az időben utánunk jövő nemzedékek számára ezt a ránk bízott törékeny világot!


                                         /       Lechner Judit     /