Kassák Lajos: Szeptemberi sugarak

 Szeptemberi sugarak

Duruzsolj őszi táj, beszélj hozzám szelíden

mintha az anyák és szeretők nyelvén szólnál

pirosra érett almákról, zörgő diókról

a betakarított gyöngyszemű gabonáról

és jaj, a madarakról se feledkezzél meg

akik már fáznak szegények s csak emlékeik

hintaján libegnek ide-oda a szélben.


Ó, micsoda szelek s micsoda illatokat

hurcolnak magukkal a zord városok felé,

hol a munka embere kitárja eléjük

kormos zubbonyát és két mezítelen karját

magasba emeli, áldva e szép hónapot

miközben az új gabonából sült kenyérre

és a kipréselt szőlő szűz levére gondol.

           / Kassák Lajos  /
                                           


                                                

Fekete István: Szeptember - Öreg naptár

SZEPTEMBER


Még zöldek a fák és a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.

Virág is nyílik még az utak mentén a régi kőkeresztek tövében és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.

Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalakon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi kopár pír, s a vén diófák árnyéka magasabb, mint amilyen messze ér.

És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a tejút selyme kifehéredett már, az éjszakák hűvösek és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.

Nevetnek még a kertek is. A fákon hetyke cinkék csevegnek valamit az almáknak és szilváknak, de eljön az est és a sötétségben egyszerre titokzatos néma lesz a világ, csak a bagoly imbolyog a csend hátán és csak a méhek zúgnak a kasban, hol a nyár édességét és virágok illatát őrzi az aranyló méz.

A nádasok felett seregélyek sudaraznak, mert telelopták magukat szőlővel, a levegőben csókák rikkantanak, mert csupa élet az egész világ, a nyárfásokban lustán henyél a nyúl, mintha róka nem is lenne a világon, de ha az alkony végigszáll a tájon a nádkunyhók tűnődve nézik a sötét vizet, és a késői gyerekek úgy dübörögnek át a hidakon, mintha lágy göröngyök hullanának a nyár koporsójára.

És milyen nevetők a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a Kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogyan csattanik - de aztán elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony, és ha ellobbannak a vidám ablakszemek, egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni kezd valami régi sírás, fájni valami régi bánat.

A tűnődő est néma borulásában megsimogatja a falut s az álmokat, az erdőket és mezőket, az élőket s a temetőket a virágoskalapú,  meleg kezű, bús magyar ősz.

                        /     Fekete István: Öreg naptár  /

                                                   


Szerencsés Tünde : Szeptember

Szeptember

Kesereg a természet,

Költöznek a levelek a földre,

Őszi szelek a fák ágait

Vetkőztetik mezítelenre.

Hullik róluk

A tarkabarka ruha könnyedén.

Fáradtan játszik a Nap sugara

Az avar selymén,

Színes falevelet hord a szél.

Aranyban úszik a táj,

Szőlőtőkén mézédes nektár.

Füstös illat kavarog,

Szüretelők gulyása rotyog.

Diákok vidám kacaja száll,

Kinyitották már az iskolák kapuját.

A felhő az égen sietősen halad,

A szikrázó Nap

Már csak árnyékában marad.

Mikor előbukkan,

Csenünk még kicsit melegéből,

Raktárainkat megtöltjük fényéből.

Fürdőzünk benne mi is,

Mint a madár a fán,

És az útra kelő csicsergő fecskepár.

Vándormadarak szárnya vitorlát bontott,

Az első már az országhatárnál száll.

Itt kopog az ősz, véget ért a nyár.

       /   Szerencsés Tünde  /

                                                


Vas István: Szeptember

 Szeptember

Szeptember van, napról-napra fogy a fény,

Gyullad már az alkonyat a tó vizén.

Kék tükrére kétnapos eső után

Kettős ívet épített a szivárvány,

S vetül a tó halkabb hullámaiba

Az a fenti narancs barna, zöld-lila.

Sötétedő út kanyarog idefenn,

Terászozott szőlők rakott köveken.

Ez az út, a kőfalak, a lenti hab -

Frascatiban sem lehetne latinabb.

De a kihűlt láva-táj, a láng, a méz

Távolabbi, régibb tájakat idéz,

S a hajdani csonka tűzhányó hegyek

S ez az édesség, mely tűzből született ,

A korán kelő hold és a piros ég

Valamely görög szigetre illenék,

A nem csodálnám, ha a forduló után

Szembejönne fehér lepelben egy leány

Amforával a fején. - És már kilép,

De nem fehér peplonban: napszítta kék

Térdígérő karton, rózsaszín kötő,

S nem amforát, csak vizes vödröt vivő.

Keskeny ajkának szemérmes mosolya -

Rómáért, Hellasért sem adnám oda.

Jó, hogy nem Hellasban éltem, jó, hogy most

Itt látom szemét, az enyhén mongolost.

A mélyúton jöhetett: a lösz-agyag

Kecses, kerek lábikráján ott ragadt.

A szőlőkben férfiak és asszonyok,

Útra kelnek teli kádak, puttonyok,

Levetik a tőkék érett terhüket,

Szeptember van, megkezdődött a szüret.

      / Vas István  /

                             


Turbuly Lilla: Két ősz között

Két ősz között


Hétköznap délután, szeptember,

esőszag a Lőverek felől,

sarkam alatt egy gesztenye

zöld burka roppanva feslik föl.


Sima, ránctalan gömbölyűség,

mahagóni szín és csillogás,

ha zsebedben tartod, azt mondják

erőt ad, gyöngének gyógyulást.


Tavalyról  maradt fakó társait

kidobtam, mint annyi mást márciusban,

nem voltam erős, csak meglepett,

hogy van másik nap és hangom is van.


Mi egész sosem volt, apróbb

szilánkokra mért most törött?

Hová szivárgott sok szelíd szavunk,

mi történt velünk két ősz között?


Olykor szinte elhiszem, a Párkák

lassan mozduló keze fogja a vetőt,

szőnek és figyelnek: téged, engem,

meg a köztünk táguló időt.

       /Turbuly Lilla /