Falcsik Mari: November elején
Falcsik Mari : November elején
jó november légy szelíd
meg ne karcolj őszi fagy
késs te is szél még a késsel
hadd gyászoljunk napsütéssel
jó
november még ma hagyd
járni dús sírkertjeid
hol gyülekvő kőkeresztek
közt az élő még nem reszket
míg
napodba feltekint
azt kívánva így maradj:
glóriáddal földje végén
hadd
lohadjon lassan békén
felvetett fej büszke nyak
míg lefosztod erdeink
/ Falcsik Mari /
.jpg)
Havas Béla : Novemberben kinézni....
"A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra -
és nincs senki, senki. A hegyoldalon barna levelekre szürke köd telepszik
Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az?
A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig
nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez.
Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet Isten.
/ Hamvas Béla /
Alb Antal : November
November
Sóhajt
a rét, az erdő
követi,
Reccsen az ág a szél tördelgeti,
Csöppje hull a hónak, hideg a táj,
Bújj közelebb kedves, a tél dudorász.
Zizzenve
lép a hajlott korú tél,
Tekintete a hidegről mesél,
Lelke remeg, a szíve kőkemény,
Márvánnyá lesz a föld, s hófehér.
Csattogjon
szárnyad, ha már földet ér,
Lábnyomod legyen csupa hófehér,
Jéghideg szíved egy idegen hely,
November, ha újra megérkezel.
/ Alb
Antal Kevesebb /
.jpg)
November reggel
"A csoda benne van egy novemberi virradatban, a nap első sugarában, a lassan lefövő kávé illatában... Benne van a madarak dalában, az eső kopogásában...
Minden nap egy csoda, és újrakezdés is egyben. Csupán észre kell vennünk... és hagyni, hogy lopja be magát a szívünkbe. Egy kávé, egy jó könyv...
Ajándék az élet, hatalmas ajándék. Éld örömmel!"
(Czernay Hajna)
Illyés Gyula : Novemberi kertben
Novemberi kertben
Az
ablak már próbálja,
milyen lesz majd jege,
de lefut még a pára,
napfény süt újra be,
mint amikor a gyermek
sír egyet s földerül.
Kilépek, járok egyet
az öreg ház körül.
A fény mind fújja: nyár van;
ülök csak, hallgatom
kalapban, nagykabátban
a kerti kispadon;
szívom szemem lehúnyva
a nap mézes borát;
szívem kortyként tanulja
a vének mámorát.
Mezétláb kergetőztem,
nagyapa üldögélt,
ült nyáron is itt őszben,
örült, hogy ült, hogy élt,
örült, hogy láthat engem,
sarját, lába előtt.
Örülök, hogy szívemben
lám viszontlátom őt.
Hogy mint hajdan a fényben,
itt ül teljes maga
a szívem melegében,
emlékem magzata,
itt ül s én rejtett módra
vele oly egy vagyok,
mintha belém mult volna
s már fel is támadott.
Mert félnék, hogy a föld vár,
ki azt sem tudhatom,
nem támadtam-e föl már
egy győztes hajnalon
s nem vagyok-e az rég tán,
ki vágytam lenni: ő,
nagyapám, férfi, némán
helytálló s elmenő.
Elmenő s búcsúzáskor
bólintó csöndesen,
mint mikor az ősz rászólt
a tarlott földeken
és hazaküldte s ő ment
némán: helyin a mag
s buzog folyton a föld lent.
- Valamit csak kiad!
Nem félek a haláltól,
csak emberi legyen,
becsülettudó, jámbor,
ne jöjjön hirtelen,
ne üssön rajtam durván,
mint paraszton a vad
martalócnép, ledúlván
pajtámat, házamat.
Jöjjön, mint tisztes vándor,
üljön meg itt velem,
hívja ki induláskor
asszonyom, gyermekem,
becsülje meg a portám,
a népet, hová jár!
Oh légy keresztény hozzám,
keresztényhez, halál!
/ Illyés Gyula /
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)