Kellemes szeptemberi ....

 

Kassák Lajos: Szeptemberi sugarak

 Szeptemberi sugarak

Duruzsolj őszi táj, beszélj hozzám szelíden

mintha az anyák és szeretők nyelvén szólnál

pirosra érett almákról, zörgő diókról

a betakarított gyöngyszemű gabonáról

és jaj, a madarakról se feledkezzél meg

akik már fáznak szegények s csak emlékeik

hintaján libegnek ide-oda a szélben.

Ó, micsoda szelek s micsoda illatokat

hurcolnak magukkal a zord városok felé,

hol a munka embere kitárja eléjük

kormos zubbonyát és két mezítelen karját

magasba emeli, áldva e szép hónapot

miközben az új gabonából sült kenyérre

és a kipréselt szőlő szűz levére gondol.

           / Kassák Lajos  /

                                           

                                                

Szeptember

 

Fekete István: Szeptember - Öreg naptár

SZEPTEMBER

Még zöldek a fák és a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.

Virág is nyílik még az utak mentén a régi kőkeresztek tövében és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.

Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalakon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi kopár pír, s a vén diófák árnyéka magasabb, mint amilyen messze ér.

És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a tejút selyme kifehéredett már, az éjszakák hűvösek és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.

Nevetnek még a kertek is. A fákon hetyke cinkék csevegnek valamit az almáknak és szilváknak, de eljön az est és a sötétségben egyszerre titokzatos néma lesz a világ, csak a bagoly imbolyog a csend hátán és csak a méhek zúgnak a kasban, hol a nyár édességét és virágok illatát őrzi az aranyló méz.

A nádasok felett seregélyek sudaraznak, mert telelopták magukat szőlővel, a levegőben csókák rikkantanak, mert csupa élet az egész világ, a nyárfásokban lustán henyél a nyúl, mintha róka nem is lenne a világon, de ha az alkony végigszáll a tájon a nádkunyhók tűnődve nézik a sötét vizet, és a késői gyerekek úgy dübörögnek át a hidakon, mintha lágy göröngyök hullanának a nyár koporsójára.

És milyen nevetők a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a Kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogyan csattanik - de aztán elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony, és ha ellobbannak a vidám ablakszemek, egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni kezd valami régi sírás, fájni valami régi bánat.

A tűnődő est néma borulásában megsimogatja a falut s az álmokat, az erdőket és mezőket, az élőket s a temetőket a virágoskalapú,  meleg kezű, bús magyar ősz.

                        /     Fekete István: Öreg naptár  /

                                                   

Áprily Lajos : Szeptemberi ég

Szerencsés Tünde : Szeptember

Szeptember

Kesereg a természet,

Költöznek a levelek a földre,

Őszi szelek a fák ágait

Vetkőztetik mezítelenre.

Hullik róluk

A tarkabarka ruha könnyedén.

Fáradtan játszik a Nap sugara

Az avar selymén,

Színes falevelet hord a szél.

Aranyban úszik a táj,

Szőlőtőkén mézédes nektár.

Füstös illat kavarog,

Szüretelők gulyása rotyog.

Diákok vidám kacaja száll,

Kinyitották már az iskolák kapuját.

A felhő az égen sietősen halad,

A szikrázó Nap

Már csak árnyékában marad.

Mikor előbukkan,

Csenünk még kicsit melegéből,

Raktárainkat megtöltjük fényéből.

Fürdőzünk benne mi is,

Mint a madár a fán,

És az útra kelő csicsergő fecskepár.

Vándormadarak szárnya vitorlát bontott,

Az első már az országhatárnál száll.

Itt kopog az ősz, véget ért a nyár.

       /   Szerencsés Tünde  /

                                                

Nadányi Zoltán: Szeptember

 

Vas István: Szeptember

 Szeptember

Szeptember van, napról-napra fogy a fény,

Gyullad már az alkonyat a tó vizén.

Kék tükrére kétnapos eső után

Kettős ívet épített a szivárvány,

S vetül a tó halkabb hullámaiba

Az a fenti narancs barna, zöld-lila.

Sötétedő út kanyarog idefenn,

Terászozott szőlők rakott köveken.

Ez az út, a kőfalak, a lenti hab -

Frascatiban sem lehetne latinabb.

De a kihűlt láva-táj, a láng, a méz

Távolabbi, régibb tájakat idéz,

S a hajdani csonka tűzhányó hegyek

S ez az édesség, mely tűzből született ,

A korán kelő hold és a piros ég

Valamely görög szigetre illenék,

A nem csodálnám, ha a forduló után

Szembejönne fehér lepelben egy leány

Amforával a fején. - És már kilép,

De nem fehér peplonban: napszítta kék

Térdígérő karton, rózsaszín kötő,

S nem amforát, csak vizes vödröt vivő.

Keskeny ajkának szemérmes mosolya -

Rómáért, Hellasért sem adnám oda.

Jó, hogy nem Hellasban éltem, jó, hogy most

Itt látom szemét, az enyhén mongolost.

A mélyúton jöhetett: a lösz-agyag

Kecses, kerek lábikráján ott ragadt.

A szőlőkben férfiak és asszonyok,

Útra kelnek teli kádak, puttonyok,

Levetik a tőkék érett terhüket,

Szeptember van, megkezdődött a szüret.

      / Vas István  /

                             

Annyira szeretem a szeptembert !

 

Turbuly Lilla: Két ősz között

Két ősz között

Hétköznap délután, szeptember,

esőszag a Lőverek felől,

sarkam alatt egy gesztenye

zöld burka roppanva feslik föl.

Sima, ránctalan gömbölyűség,

mahagóni szín és csillogás,

ha zsebedben tartod, azt mondják

erőt ad, gyöngének gyógyulást.

Tavalyról  maradt fakó társait

kidobtam, mint annyi mást márciusban,

nem voltam erős, csak meglepett,

hogy van másik nap és hangom is van.

Mi egész sosem volt, apróbb

szilánkokra mért most törött?

Hová szivárgott sok szelíd szavunk,

mi történt velünk két ősz között?

Olykor szinte elhiszem, a Párkák

lassan mozduló keze fogja a vetőt,

szőnek és figyelnek: téged, engem,

meg a köztünk táguló időt.

       /Turbuly Lilla /

                                   

Simon István: Mécsvirág

 Mécsvirág

Szőlőhegyen

a kaszálón

bőven terem

a virágom.

Nem is virág

talán mégse,

inkább a fák

örökmécse.

Zöld fehéren

szemlehúnyva

olyan délben

mint egy urna.

Zárt födéllel

olyan ősi -

még az éjjel

hamvát őrzi.

Vagy mintha így

takargatná

lángját, amíg

süt a nap rá.

Bólog, alszik,

milyen kedves,

idehajlik

a kezemhez.

Darázs is dong,

száll körüle,

keresi, hogy

hol a füle.

Tán azt hiszi,

halványzöldre

mázolt kicsi

parasztbögre,

nappal szirma

a fedője,

csillag ihat

csak belőle.

      / Simon  István /

                                 

A mezei virágok

 

Juhász Ferenc :Az ősz a rétre kék tavat varázsolt

Az ősz a rétre kék tavat varázsolt

Az ősz a rétre kék tavat varázsolt,

pedig tegnap még csupa hamvadás volt,

kikericsek, kikericsek kékje

borzolódik, néz a hamvas égre.

Libák ülnek benne, mint a tóban,

ringanak és alszanak csomóban,

csillag-szemmel a napra vigyáznak,

vagy a tollaik közt bogarásznak.

S ím, egyszerre rikoltva zendűlnek,

mit tudom én miért? fölrepűlnek.

Lobognának, de nehezek, lomhák,

hasukkal a fodrokat sodorják,

s csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,

lábaiktól a sok kikerics.

S csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,

szárnyaiktól a sok kikerics.

        /    Juhász Ferenc /

                                   

Szabó Magda: Állj köztem s a világ között

 Állj köztem s a világ között

Boldog bolyongó, hogy bolyongtam
a tiszántúli homokon!
Itt léptem első léptemet,
nézd, felveszem, neked adom
a hajdani talp gyönge rajzát;
tedd el, tehozzád vitt a lábam,
keressük eltűnt útjaim
szülőföldem fodros porában.

A szabadság vad erdeje
ritkul, az országút kivillan.
Hogy bújnám még a fák között,
rejtőzném barlangban, odúkban!
Segíts, ha itt hagyom az erdőm,
s nem véd szelíd vadállat, ág,
s megint elér az emberi
embertelen világ.

A nyár, dús szirmú napraforgó,
arra fordult, amerre léptél.
Álltam sír mellett, nem riasztott,
hiszen te életet igértél.
Vívott a páros szenvedély,
és szikra szállt, hogy ütközött:
ősz van. A hegyek komorulnak.
Állj köztem s a világ között!

 

   /  Szabó Magda /

                               

A kedves őszi rózsák...

 

Szabó Lőrinc: Szamártövis

Szamártövis

Lila bóbitás útszéli gyom,

árokpart árva éke,

talpig fegyverbe öltőzöl,

pedig lelked csupa béke.

Neved gúnyolva mondja: szamár!

s gyűlölve mondja: tövis!

Pedig te csak élni akarsz, ha hazád

mostoha is.

Porban s napban sorvadva virulsz

torzonborz vértezetedben:

sok kín szerezte neked e jó

páncélt a sebek ellen!

Ne bánts! - jajdul fel a kéz, amely

megbántott - Jaj ne bánts!

(Ő bánt, és bűnös, ugye, te vagy,

szegény bogáncs?)

Nekem szép vagy, dacos virág,

sivatag utak éke:

hol az élet mást megöl, te megállsz,

talpig fegyverben a béke:

s mintha tudnál valamit,

barátságtalan, bús virág,

amit nem tudnak, csak sasok

és katonák.

Mozdulatlan katona vagy:

befelé őr, őre magadnak!

Őrt állsz és szárnyas gyermekeid

a messze jövőbe szaladnak:

és állsz még, állsz még akkor is,

mikor az ősz maró

esőiben megrothad a rét

és jön a hó.

Mint múzeumban holt lovagot

páncélja idéz kevélyen,

szuronyos csontvázad úgy zörög

december jég szelében:

de mint holt őr, helyeden maradsz

egészen az új tavaszig,

melynek, a nyár halálakor,

üzentél valamit.

          / Szabó Lőrinc /

                          S

Őszi virágok

Őszirózsa

Szellőrózsa

Varjúháj

Ernyős tatárvirág

Sisak virág

Kikerics

érdes napszemvirág

tarackoló kék gyökér

Erika

Borzos kúpvirág

                                           

krizantémok

 

Sík Sándor: Dáliák

Dáliák

A hegyekről most kúszik le a reggel

Megfürdet mindent mámoros színekkel.

A ház körül öklömnyi dáliák,

Rózsás vidámak, mélabús lilák.

Az ampelopszisz fürtjei körül

A méhe-nép az életnek örül.

S üldögélvén a vadszőlős verandán

Némán tűnődöm életem kalandján.

Örülni én is jól tudok nagyon,

Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.

De Isten tudja, ez a mostani

Öreges öröm csak más valami.

Most ami öröm, szép is, szomorú is

S könnyei között mosolyog a bú is.

Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!

Nincs már a földön semmi, amit várnék.

Tudom, hogy minden óra szép ajándék.

Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,

Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,

Ahol talán még azt is fellelem,

Amit félbe sem hagytam, idelenn...

Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!

Hanem itt hagyni apátlanul őket,

Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,

Hogy búra váljék bennük a világ,

Mint bennetek, szomorú dáliák, -

Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,

S nekem legyen a világ puszta pőre,

Mint vihar után derékon törött

Dália-szárnak az épek között...?

Ki merne kérni? kérni melyiket?

Melyik a jobb? melyik a nehezebb?

Lehajtott fejjel, mint a dáliák,

Hadd mondom el az egyetlen imát;

Elmondom egyszer, aztán hallgatok:

Legyen meg a Te szent Akaratod!

           /  Sík Sándor /

                                     

Árvai Emil: Napraforgó

 

Szilágyi Domokos : Őszirózsák

Őszirózsák

Tegnap még szégyenlős növendéklányként

szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas

szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,

hajladozó búzatáblák alig sejtették

szőkeségük élet-adó hatalmát,

a napok tüzes-arany csöndjébe

bele-belecsattant egy zápor,

a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,

és látod, kedves:

ma, a kert egyik zugában,

orgonabokrok szoknyája alatt

fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.

Remegtek, mikor tetten értem őket,

hogy szirmaikon cipelik már az őszt,

hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,

de csak hallgattak makacsul,

és benne volt e hallgatásban,

hogy maholnap a faleveleken

dérré kegyetlenedik a harmat,

hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében

labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,

az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,

s a siető, álmos arcokat

piros-vidámra csipkedi a reggel;

a sétatéren fiók-festő-gigászok

lesik el a fáktól a pazar színkeverést,

s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;

lomhán csurognak a méz sugarak

s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,

és szemed parazsában

föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.

Szerettem volna neked adni a virágokat.

De aztán csak ez a vers maradt.

Mert mire hozzád érnek:

elhervadnak a remegő őszirózsák.

   / Szilágyi Domokos /