A húszas és harmincas éveinket azzal töltjük, hogy megfeszülve igyekszünk tökéletesek lenni, mert annyit aggódunk amiatt, hogy mit gondolnak rólunk az emberek. Aztán negyven-ötven éves korunkra végre elmúlik a görcsösség, mert rájövünk, hogy magasról teszünk rá, hogy ki mit gondol rólunk. De igazából csak a hetvenes, nyolcvanas éveinkben válunk teljesen szabaddá, mert akkor fedezzük fel a felszabadító igazságot-valójában sosem gondolt ránk a kutya sem.
Az emberek nem vesztegetik ránk az idejüket. Nem rajtunk gondolkodnak. Sem most, sem máskor.
Az emberek általában csak magukra gondolnak. Nincs idejük arra, hogy azon rágódjanak, te mit csinálsz vagy milyen jól csinálod, mert mindenkit lefoglal a saját személyes drámája. Lehet, hogy az emberek figyelme egy pillanatra feléd fordul (ha látványosan és nyilvánosan sikerre viszel valamit vagy felsülsz valamivel), de ez a figyelem nagyon gyorsan visszaterelődik oda, ahol mindig is volt-önmagukra. Habár elsőre talán szörnyen magányos elképzelésnek tűnik, hogy nem mi vagyunk az első számú napirendi pont mások számára, ugyanakkor felszabadító is. Szabad vagy, mert mindenki más túlságosan el van foglalva azzal, amit éppen csinál ahhoz, hogy egyáltalán eszükbe juss.
Légy hát, aki lenni akarsz.
Csináld azt, amit csinálni akarsz.
Csináld azt, ami lenyűgöz és ami életre kelt.
Alkoss bármit, amit alkotni akarsz- és hagyd, hadd legyen elképesztően tökéletlen, mert nagyon valószínű, hogy soha, senkinek sem fog feltűnni.
És ez isteni."
/ Elisabeth
Gilbert /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése