Wass Albert : Ősz lesz
Ősz lesz
Tudom: egyszer majd messze száll a szellő,
s a lomb homályban többé nem nevet.
Ősz lesz.
És ősszel hullanak a levelek.
Eljárok majd a temetőkbe,
és álmodó leszek, és kedvtelen.
Bánat kisérget: lomha, őszi bánat,
és felhő lesz, és Csend a lelkemen.
Megnézem majd a régi fákat,
és elbúcsúzom utoljára.
Megkérdezem: melyikük fáradt?
Megkérdem: vágynak még a nyárra?
Szívem az őszt még megcsodálja,
de a halált már vele érzi;
mert minden nyár csak tarka álom,
s az álmok sorsa: elenyészni.
És látom majd: nincs több virág.
S a holt mezökről én is elmegyek.
Ősz lesz: nagy Ősz.
És ősszel hullanak a levelek.
/ Wass Albert /
Ősz olyan, hogy nem lehet megunni.
Mert az Ősz olyan, hogy nem lehet megunni.
Minden évben rácsodálkozunk és talán
kicsit érzelmesebb szemmel sétálunk egy parkban,
vagy egy hétvégi, erdei sétán. Nem véletlen, hogy
a lírához érzékenyebben kötődő lelkek ilyenkor
többször nyúlnak verseskötethez, a korszellemnek és a divatnak megfelelően
közösségi megosztó portálon lelkesen hívják ki egymást párbajra:
Na, ki hoz szebbet. Van, hogy pillanatnyi élmény, varázslat.
Palotás Petra: Szeretem az őszt
Szeretem az őszt,
ahogy méltóságteljesen átveszi a hatalmat az elhervadt nyár után.
Szeretem az esőt az avaron koppanva,
lágyan, szelíden, puhán.
Az aranyat, a bronzot, a bíbort,
a sárgát és mind e színeket,
hogy öltöztessék díszbe az álomra éhes , megkopott szíveket.
Hogy megmutassák nincs még itt a búcsú ideje,
csak most egy kicsit más a természet ölelő,
óvó szerepe.
Most nem csobbani hív,
nem is hócsatára,
a szüret, mi csábít,
a bor a mámor ára.
Szeretem az őszt,
és az ősz is szeret engem,
ketten lépdelünk a ködös végtelenben.
/ Palotás Petra /
Csiha Kálmán : Ősszel a ligetben...
Ősszel a ligetben....
Ültem a padon a halk ligetben,
s ölembe hullt egy falevél.
Jöttéért postát sem fizettem,
- gondoltam - s mégis ideér.
Halk
pergamen. Finom szövésű,
illatos, sárga kis levél.
A fáról hullt, hol néma fésű,
a sárga Ősz neszez, zenél,
s
kifésül mindent és lehullat.
Míg lefoszlik a lomb-ruha,
s mi élt, remélt, kifakulhat;
zörgő avar lesz, halk, puha.
Néztem
a sápadt, kis levélre,
és megborzongtam (jött a szél),
s a liget fáit, ahol érte
suhogva, hullt ezer levél.
De
ő
pihent a kezemen,
mint aki hazaérkezett.
Érezte meleg tenyerem
s a fent mosolygó kék eget.
Ó,
Istenem, ha majd az ősz
jön,
s elkéred földi életem,
majd ott a végső élet-őszön
ilyen lombhullást adj nekem!
Kezedre
szállva én - hulló levél -
elsárgult, földi pergamen;
engedd, pihenjek, hol élet zenél
kezeden, e végtelen kézen.
/ Csiha Kálmán /
.jpg)
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)