M. J. Kata: Szép őszi vers
Szép őszi vers
Megérkezett október
az ősz hava.
Mindszent havának
nevezték vala.
Gyümölcsöt
érlel,
fa lombot színez.
Levegője, finom
illatoktól terhes.
Vidáman
kergetőzik,
jól elvan egymással,
a sülő gesztenye,
az édes must illatával.
Most
van ideje
a szüreti bálnak.
Méltó ünneplése
a sok-sok munkának.
Csak
a virágok búsulnak,
dér csipkedi őket.
Tudják, hogy sorsuk,
a szomorú enyészet.
Erdők, mezők lakói
a télre készülnek.
Titkos éléstáraik
szépen megteltek.
Október,
október,
te sokszínű hónap.
A berregők közt,
a legszebb vagy.
/ M.J.Kata /
Gabi Kavics: Álmodó október
Álmodó október
Sötét a reggel és korán lesz este
az október már a télről álmodik
hideg a pad, a bokor sem nyújt
óvó menedéket, hisz levelét vesztve
meztelen, mint a fák csupasz ágai.
Apró kis bogár haldokló levél alá bújik,
alig van zöldje a fűnek,
lassul az élet, a Nap is bújik az égen,
varjak repülnek csúf károgással
az egyre csípősebb szélben.
Fakulnak az ősz csodás színei,
szürke ködbe bújnak a házak,
elmúlik lassan ez a néhány hónap
várunk még kicsit az éledő tavaszra
és közben örülünk a talán lehulló hónak.
/ Gabi Kavics /
Fekete István : Október
FEKETE ISTVÁN :
𝙾𝚔𝚝ó𝚋𝚎𝚛
📖 Hullott a makk, és megszólalt az erdő őszi távírója.
Csak úgy magától szólalt meg egyszerre, hogy akinek füle van, értse meg, s aki gondolkodik, hát gondolkodjon rajta.
Hullott a makk, kopogott az avaron, röviden, hosszan, verte a jeleket a leveleken, mint a vasúti irodában a távírógép, ahol nincs ott a forgalmista, de a jelek ott maradnak a papírszalagon; mint a riadt szív a betegágyon, ahol a kopogás gondolatok közé fészkeli magát, és majd az álmok visszahozzák, mint gyógyító vagy kétségbeesett jeleket.
Megszólalt az erdő őszi távírója, hogy akinek füle van, hallja meg a terített asztal hívogatását.
A tölgy meg a cser nem titkolta, mert nem is titkolhatta gyermekei zajongását, mert akinek élni kell, az élve marad, akit pedig megesznek az erdei népek, abból nem lesz fa, de nem is lenne jó, ha minden makk kikelne, hiszen abból kendersűrű bozót lenne és nem erdő.
Egyik hajnalon szólalt meg az erdő távírója, tapogatózva, mint a keresgélő hívójelek, mint a szerény bolt, amelynek nem kell nagy reklám. Természetesen először a mátyásmadár hallotta meg, aki felborzolta fején a tollat, ami nála a gondolkodást jelenti. Az irányt mindenesetre megjegyezte magának, és majd ha éhes lesz, emlékezni fog erre az irányra, és emlékezni fog, hogy a távíró neki azt mondta: élelem.
Ezen a napon melegen közel hajolt az erdőhöz a nap, és megszámlálhatatlan sugara közül pár ezer talán éppen a makkokat vette kezelésbe, mert elérkezett az ideje.
Az öreg tölgy elálmosodott. A gyökerek csak úgy tessék-lássék szívtak fel egy kis táplálékot, nedvességet, mert a fa jóllakott már, s némelyik makk olyan kövér volt, hogy diónak is elmehetett volna. Ezek azután fészkelődni kezdtek a bölcsőben, a földre néztek, ami az élet nagy kalandjának ígéretével csábította őket, s az őszi nap melegarany sugarai kitágították a kis csészéket, az éjszakai hideg összehúzta, másnap a meleg újra kitágította, s az öreg fa levelei zizegve sóhajtottak.
– Menjetek!
S a kis makkok fejest ugrottak a mélységbe.
Ekkor szólalt meg az erdő ősi, őszi távírója, és most már nem is hallgat el, amíg egy szem lesz a fán, mert az öreg fa küldi őket, és szólt már a szélnek is, hogy mozgassa meg az ágakat.
A szél elfolyva aludt a domboldalon, és kedvetlenül szedte össze magát, de az öreg fa tekintély volt az erdőn, és nem akart vele kikezdeni.
– Zuzuuuuu – lódult meg nagy hangon, bár elég lagymatagon, meg is perdült az ágak között, és hullott a makk, mint a jégverés. Aztán megült az ágak között a szél, mert unta az egészet.
– Csodálatos vagy, öreg tölgy – suttogta ravaszul –, és erős, mint a hegy. Alig tudlak megmozgatni. Holnap újra eljövök.
Az öreg fának jólesett a dicséret, de mire válaszolhatott volna, a szél már nem volt sehol, mert átlendült a dombon, s elfeküdt a túlsó oldalon a kellemes őszi napsütésben.
„Azt hiszi az öreg Böhönc, hogy engem ugráltathat – gondolta még elalvás előtt szuszogva és tiszteletlenül –, hullik már a makk magától is...”
Hullott is! És most újra csendesen jelzett az erdő távírója, de az előbbi nekilódulást már meghallotta mindenki, akit a terített asztal érdekel. A völgy hajlásában egy óriás, de sovány vaddisznó ült fel, és pontosan odanézett, ahol záporozva hullott a makk, és körülötte hat kis süldő ugyanúgy ült fel, mint anyjuk, ugyanoda néztek, bár a sűrűtől semmit nem láthattak. Így ültek pár másodpercig, mint nagy hajó mellett a kis csónakok, és bár az idén születtek, és makkhullást most hallottak először, tudták, hogy a távíró a terített asztalt jelenti.
Feljebb a sarjerdő egy kis tisztásán egy vén szarvastehén fordította arra füleit, s mellette borja. Bele is szagolnak az elvonuló szélbe, amelynek kellemes, kesernyés, frissen hullott makkszaga van. A vén tehén szimatol, és biztatóan néz fiára. A kisborjúnak ez a nézés jólesik, mert – a fene tudja, miért – az anyai szeretetet pár napig nélkülöznie kellett. Furcsa volt ez nagyon. Addig kötelessége volt anyjával járni, most meg, hogy követni akarta, az anya dühösen toppantott, sőt el is lökte, és a szeme villogott: „Itt maradsz!”
És peckesen elvonult valami furcsa ordítozás irányába, éppen csak a farát nem riszálta.
A kisborjú ijedten és éhesen lapult, mert a derék anya szopni sem engedte. És rémülten, borzongva hallgatta az ismeretlenül is ismerős hangokat: a bikák bőgését. Lapult hát és félt, de valamit evegetett.
Anyja pár nap múlva ugyan előkerült, de olyan szaga volt, hogy undorral fordította el a fejét, mintha azt mondta volna: „Anyám, büdös vagy...” – s a tisztes anya talán megsértődött, mert éppen csak végignézte tavalyi szerelme gyümölcsét, és majdnem tánclépésben távozott.
A borjú elkeseredetten nézett utána.
Aztán megjött újra az öreg tehén, és már nem ment el, de idegensége és szemének taszító villanásai csak most múltak el véglegesen, hogy ismét anya lett, és megszólalt az erdő időjelző, ősi távírója.
– Este oda megyünk – nézett az öreg tehén fiára szelíden, mint a jó anyák általában.
És oda is mentek, megzavarva egy rókát, aki szintén megértette a guruló kis makkok zörgésének titkos jeleit, bár neki nem azt mondta a távíró, hogy makk, hanem azt, hogy egér.
Mert az egerek is szerették a makkot, majdnem annyira, mint őket a róka. Mindezeken felül az ember is szereti a makkot, nem enni ugyan, de elültetni... és tudja, hogy az öreg tölgy alá ilyenkor odajárnak az erdei népek, és rókát, elmaradt borjút, egy süldőcskét esetleg meg is lőnek.
Az ember ezért fent ül a fán, és úgy határoz, hogy a rókát hagyja még egy kicsit egerészni, aztán agyonlövi. Hadd pusztítsa még az egereket, akik az ember tulajdonát, a makkot pusztítják. Mert itt minden az ember tulajdona, tehát a róka is.
A róka már három egeret megfogott, a negyediket elügyetlenkedte, mert ideges. Mert van valami a levegőben, ami nyugtalanítja. Amikor a vadász arra gondol, hogy a rókát most már mégiscsak meglövi, a róka kis, sunyi szemei riadtan néznek körül, a gerincén mintha hangyák mászkálnának, de a híres rókaorr hiába kutat áruló szimat után, és füle sem jelez semmi veszedelmet.
A vadász aztán elhalasztja a lövést, mert nemcsak szeme van, aminek ragadozó sugarai felborzolják a róka idegeit, de szíve is, ami ellaposítja a gyilkos gondolatokat. Hiszen most hasznos a róka koma... de itt egyébként sincs apróvad...
Ezeknek a gondolatoknak is lehet valami kisugárzásuk, mert a róka megnyugszik, és már a hatodik egeret nyeli, amikor:
– Reccs! – A makkra érkező borjú valami rejtett ágra lépett, az erdész szeme odaugrott a sűrűségre, ahol még nem láthatott semmit, s amikor visszavillant a fa alá, a rókának már csak eltűnő farka végét látta, mert a reccsenéstől rémülten ugrott a bokrok közé, mintha a menekülés halkuló zörgésébe ugrott volna.
A vadász azt gondolja, hogy előbb kellett volna meglőni... de belül valahol mélyen, egy kis puha öröm takargatja ezeket a hivatalos gondolatokat. Szinte vidáman néz az elmosódó zörgés után, s amikor visszafordítja fejét, szinte megdöbben – pedig hányszor látta már ezt a jelenetet –, az öreg tehén és borja már kint áll a tisztáson. Most már a borjú is vigyázott, hová lép, mert megjelenésük csendesebb volt, mint egy látomás.
És most állnak, mint két szobor. A tehénnek csak az orra szívja a levegőt, s mivel a levegő tiszta, a róka elugrásáról pedig tudta, hogy mi volt, hát minden félelem nélkül vezette borját a fa alá. Felcsípett egy makkot, ropogtatni kezdte, s a borjúra nézett.
– Egyél!
A vadász a fán mosolyog. Az öreg tehenet ismeri, a borjú erős, életrevaló, a puskára nem is gondol.
Esteledik. Valahol egy bagoly jajong, feltünedeznek a csillagok, halkan hull a makk. A föld sötétsége emelkedik, mint az áradat, s amikor a vadász lenéz, a fa alá, a két szarvas már nincs sehol.
A vadász ennek is örül, mert nem kell megriasztani őket, hát gyorsan lekúszik a magaslesről, s amint hazafelé ballag, olyan érzése van, mintha egy kicsit tolvaj lenne, mintha az erdő talán mégis az erdőé lenne, s minden, ami benne van. Minden, amíg él, minden, ami élet. Kivágni lehet, agyonlőni lehet, kell is néha, de ez már nem erdő, és nem az erdőé.
– Igen... igen – kopog a vén fa őszi távírója –, s hogy ezt most megérted, te is az erdőé vagy. Amíg csak élsz. Hogy aztán mi lesz, azt csak te tudod. Ember. Te mindent tudsz, ami az élet, és az átalakulás között van, mi nem tudunk semmit... bizony semmit... de mi csináljuk.
A vadász már a szőlők alatt ballag, s szívében álmodozó béke van, mintha egyedül lenne a világon.
Pedig nincs egyedül.
Az egyik szőlőtőke alól keskeny, ravasz rókaszem figyeli a legnagyobb nyugalommal. Ilyenkor az ember nem ártalmas, mert nem lát...
Egyébként a róka is most érkezett, egy másik makkhullató öreg fa alól, ahonnét sürgősen távoznia kellett, mert ott meg az öreg koca zavarta meg nyüzsgő, erőszakos malacaival. A szegény kis róka az eget lekáromkodta volna, ha ember, hogy még enni sem hagyják, de mivel csak egy kis róka volt, nem káromkodott, hanem tűnődött egy kicsit; aztán a szőlők felé fordult, mert a lenyelt, zsíros egérkék határozottan gyümölcsöt kívántak.
– Jó! – egyezett bele a róka, és most egy szép, terjedelmes tőke alatt fekszik, amelyen a dús fürtök majd a földet érik. Itt nincs szarvas, nincs disznó, és nincs ember. S a szőlő, mint a méz...
Közben észre se veszi, hogy a dombtetőre, mint egy kedélyes, pohos vincellér, felballag a hold, szelíd derengést szitál a világra, s palacsintaképe csak akkor derül kerekre, amikor meglátja, hogy a malomkő asztalnál venyigetűz mellett várja már a régi barát, szőlővel és lágy kenyérrel a derűs, kedves, mustszagú Október.
(1962)
.jpg)
Dsida Jenő : Október végén
Október végén
Már mindig-mindig nagyobb úr az esti
felpirosító, megdidergető láz,
mely tűzrózsáit homlokomra festi.
Már
mindig jobban közeleg a tél
s a ködköpenyű, széltarolta tájon
fakó paripán menekül az álom –
Lehullt a dér,
minden fehér
s csókos ereje messze jár a napnak, –
s szinte örvendek, hogy a rózsák,
a piros rózsák, íme, megmaradtak.
Mert
oly szépek a rózsák,
a pirosak, a tüzesek,
mit rámcsókol a láz –
s ezek az ősszel jöttek,
s az őszben megmaradtak
és hirdetik, hogy szép a búcsuzás…
Mindegyik
rózsa egy-egy emlék:
szirom, vers, séta, álom,
öröm, kacagás tűz-jele,
mely kőként áll és pörösen lobog
keresztül száz halálon…
Csak
néha jön egy álmos alkony,
egy visszasíró, buta alkony
s akkor zokogva jajdulok fel:
Én jó Istenem, miért fájnak úgy
az októberi rózsák?
1924.
október
/ Dsida Jenő /
Radnóti Miklós: Októberi vázlat
Októberi vázlat
Reggel, fa alatt fagyott verebet
tépett a kutyám és napsütött
nyári tornyok alatt most sárban jár
cifra lábakkal, legény a lány után;
ma már dalolva vár testvérei közt
régen halottan a nagy fa, sötét
erdőkön tüzelésre és leveles,
bő élete jajdul a fejsze alatt,
mint kispapok őszülő bánata fordúl
imásan, miséken lesett fiatal
apácák hites, hófehér teste
felé, a hűvösödő esti időben;
ökörnyál kötött ki újra már szigorú
bokrainkon, de a Tiszán még mesélnek
dévajos játékról titkosan az árnyak
és csöndesen elmulat a táj.
1930. október 6.
/ Radnóti Miklós /
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)