Lopakodó ősz
Alig vettük észre, és már nyakunkon az ősz,
ide lopódzott hangtalan, nem vártuk még őt.
Azért néhány jelet küldött, itt lesz nemsoká,
de nem hittük el ezeket, nem is vártunk rá.
Élveztük a nyárutót, a meleg napokat,
azt hittük az ősz minket most még csak riogat.
Hittük, el nem múlik a nyár, ragyog ránk a Nap,
de éjszaka rádöbbentünk, néha már harap.
Csípőssek már a hajnalok, volt ahol fagyott,
a didergő fűcsomókra deret is rakott.
Próbálgatja az erejét, mutatja mit tud,
a hegyeink völgyeiben bizony ott száguld.
Csipkedi a leveleket, néhány földre hullt,
amikor a barátja, a hideg szél is fújt.
De azért napközben gyengéd, lágyan simogat,
érleli a szőlőszemet, finom bogyókat.
Néhány hét és megcsipkedi az érett kökényt,
amerre jár szertehórdja bokrok levelét.
Néha szürke köpenyt visel, és le sem veszi,
misztikussá válik a táj, ezt úgy szereti.
De hát emiatt szép az ősz bármit tartogat,
néha, derűs éjszakákon csillag ragyoghat.
Lassan elpihennek a fák, alszik már a táj,
ahhoz, hogy újjáéledjen, pihenni muszáj.
