Juhász Ferenc :Az ősz a rétre kék tavat varázsolt
Az ősz a rétre kék tavat varázsolt
Az
ősz
a rétre
kék tavat varázsolt,
pedig tegnap még csupa hamvadás volt,
kikericsek, kikericsek kékje
borzolódik, néz a hamvas égre.
Libák ülnek benne, mint a tóban,
ringanak és alszanak csomóban,
csillag-szemmel a napra vigyáznak,
vagy a tollaik közt bogarásznak.
S ím, egyszerre rikoltva zendűlnek,
mit tudom én miért? fölrepűlnek.
Lobognának, de nehezek, lomhák,
hasukkal a fodrokat sodorják,
s csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,
lábaiktól a sok kikerics.
S csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,
szárnyaiktól a sok kikerics.
/ Juhász Ferenc /
Szabó Magda: Állj köztem s a világ között
Állj köztem s a világ között
Boldog bolyongó, hogy bolyongtam
a tiszántúli homokon!
Itt léptem első léptemet,
nézd, felveszem, neked adom
a hajdani talp gyönge rajzát;
tedd el, tehozzád vitt a lábam,
keressük eltűnt útjaim
szülőföldem fodros porában.
A szabadság vad erdeje
ritkul, az országút kivillan.
Hogy bújnám még a fák között,
rejtőzném barlangban, odúkban!
Segíts, ha itt hagyom az erdőm,
s nem véd szelíd vadállat, ág,
s megint elér az emberi
embertelen világ.
A nyár, dús szirmú napraforgó,
arra fordult, amerre léptél.
Álltam sír mellett, nem riasztott,
hiszen te életet igértél.
Vívott a páros szenvedély,
és szikra szállt, hogy ütközött:
ősz van. A hegyek komorulnak.
Állj köztem s a világ között!
/ Szabó Magda /
Szabó Lőrinc: Szamártövis
Szamártövis
Lila bóbitás útszéli gyom,
árokpart árva éke,
talpig fegyverbe öltőzöl,
pedig lelked csupa béke.
Neved gúnyolva mondja: szamár!
s gyűlölve mondja: tövis!
Pedig te csak élni akarsz, ha hazád
mostoha is.
Porban s napban sorvadva virulsz
torzonborz vértezetedben:
sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!
Ne bánts! - jajdul fel a kéz, amely
megbántott - Jaj ne bánts!
(Ő bánt, és bűnös, ugye, te vagy,
szegény bogáncs?)
Nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke:
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke:
s mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok
és katonák.
Mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak:
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
és jön a hó.
Mint múzeumban holt lovagot
páncélja idéz kevélyen,
szuronyos csontvázad úgy zörög
december jég szelében:
de mint holt őr, helyeden maradsz
egészen az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
üzentél valamit.
/ Szabó Lőrinc /
S
Őszi virágok
Őszirózsa
Kikerics
érdes napszemvirág
tarackoló kék gyökér
Erika
Borzos kúpvirág
krizantémok
Sík Sándor: Dáliák
Dáliák
A
hegyekről
most kúszik
le a reggel
Megfürdet
mindent mámoros színekkel.
A
ház körül öklömnyi dáliák,
Rózsás
vidámak, mélabús lilák.
Az
ampelopszisz fürtjei körül
A
méhe-nép az életnek örül.
S
üldögélvén a vadszőlős
verandán
Némán
tűnődöm
életem kalandján.
Örülni
én is jól tudok nagyon,
Hetvenkét
éve, hogy el sem hagyom.
De
Isten tudja, ez a mostani
Öreges
öröm csak más valami.
Most
ami öröm, szép is, szomorú is
S
könnyei között mosolyog a bú is.
Ó
lila mosoly! rózsaszínű
árnyék!
Nincs
már a földön semmi, amit várnék.
Tudom,
hogy minden óra szép ajándék.
Szívvel
fogadni, amit Isten rád hoz,
Megtérni
szépen apákhoz, anyákhoz,
Ahol
talán még azt is fellelem,
Amit
félbe sem hagytam, idelenn...
Jöjj,
mondanám, utolsó kegyelem!
Hanem
itt hagyni apátlanul őket,
Kikkel
a lelkem Isten egybeszőtte,
Hogy
búra
váljék bennük a világ,
Mint
bennetek, szomorú dáliák, -
Vagy
ők
menjenek, Isten ments, előre,
S
nekem legyen a világ
puszta pőre,
Mint
vihar után
derékon törött
Dália-szárnak
az épek között...?
Ki
merne kérni? kérni melyiket?
Melyik
a jobb? melyik a nehezebb?
Lehajtott
fejjel, mint a dáliák,
Hadd
mondom el az egyetlen imát;
Elmondom
egyszer, aztán hallgatok:
Legyen
meg a Te szent Akaratod!
/ Sík Sándor /
Szilágyi Domokos : Őszirózsák
Őszirózsák
Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.
/ Szilágyi Domokos /
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)