Takáts Gyula: Fűzfácska alszol-e?

 

Wass Albert :Tél

Tél

Templomi csöndben,

Éjjeli ködben

Aszkéta-ágat zörrent a szél,

Valahol messze,

Csillag szemekre

Szürke köd fátylat borít a Tél.

Túl a tetőkön,

Dárdás fenyőkön:

Zöld diadémon, pára lebeg,

Sűrű vadonban

Halkan, titokban,

Fenyő-óriások könnye pereg...

Néma a szikla,

Kristály patakja,

Jeges páncélban tompán zubog,

Mogorva ormon

Nincs rododendron,

Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgybon,

Fűzfa berekben,

Néha, titokban zörren a szél,

S fent a magasban

Pára alakban

Halkan suhanó szellem: a tél

              / Wass Albert /

                                         

Január

 Január

Január (régiesen Januárius) az év első, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Nevét Ianusról kapta, aki a kapuk és átjárók istene volt az ókori római mitológiában.

A népi kalendárium szerint január neve Boldogasszony hava.[1] A 18. században a magyar nyelvújítók a januárnak a zúzoros nevet adták.

A január és a február volt az utolsó két hónap, amit utólag hozzáadtak a római naptárhoz, mivel az ókori rómaiaknál ez a téli időszak eredetileg nem kapott hónapot. Bár egy ideig még március volt az év első hónapja, hamarosan a január vette át ezt a helyet. Ezt követően a konzulok is január 1-jén léptek hivatalba.

A hónap első napja a mindenki által ismert újév napja.

Forrás: A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

                                                                             

Nemes Nagy Ágnes : Január

 Január

Hová jutottam? Nem tudom.

Szeretni, nem szeretni: vétek.

Ha volna még akáclevél,

azon számlálnám érverésed.

A magamét is számolom,

a csontok közti félsötétet

fél-éjszakán át szaggatom -

ha volna még akáclevél,

felelni tudna értem, érted -

egy alvadt vér a mellkasom.

*

Hogy füstölgött az a folyó,

hogy füstölgött a téli alkonyatban!

Érzett az alvilági hő,

még átsütött a földalatti katlan,

melyből zuhogva dőlt elő -

a zúzmarás, fehér sötétben

egy sor fekete nád, s a gyéren

hófoltos, néma, sík mező -

hogy füstölögne itt a vérem,

az alvilágból felszökő,

hogy füstölögne a félsötétben.

*

Hosszabbodik a nap az évben,

ez szült: téli napforduló.

Most kéne újra megszületni,

mint egy folyó.

Vagy a sötét, magánvaló

természet odvaiba halva,

hol nem nő már akáclevél,

inkább letérdelek a partra,

s a sűrű, alvilági vízzel

míg gyéren szálldogál a hó

keresztet rajzolok magamra.

         /  Nemes Nagy Ágnes  /

                                          

Pete László Miklós :Fehérdunnájú Január

 

Csoóri Sándor : Ilyenkor januárban

 Ilyenkor januárban

Ilyenkor januárban,

amikor kinyitott borotvával

rohangálnak a szelek az erdők között

s a be-beszakadó hóban

négykézláb vonszolja magát a Nap is,

mindig a télben elesett katonákra gondolok.

Ott feketednek egymás után

az összegyüremkedett fehérségben,

mint menekülő kocsikról

ledobált csomagok.

Nem kellenek már senkinek.

Nem kellenek már a kárhozatnak sem.

Karácsony elmúlt,

az óév elmúlt,

az élet elmúlt

s a haza helyén egy irgalmatlan bombatölcsér.

Ilyenkor januárban,

mikor a keletre szálló varjúk

recsegő jégcsapoknak röpülnek neki a láthatáron,

mindig elindulok én is

az elbitangolt halottak útján.

Sínek kísérnek hosszan

és Ukrajna sebe kísér,

ágyúlövések és Oroszország,

elüszkösödött szájak

a katyusa-golyókkal átluggatott levegőben,

zsákok,

melyekre vérrel írtak,

templom-kupolák,

melyekhez agonizáló szemek menekültek.

Ilyenkor januárban,

mikor meghosszabbodnak az utak

idegen alföldeken,

de bent lerövidülnek a halál felé,

mindig elfelejtem, hogy valaha éltem is,

hogy húsom elevenebb volt,

mint a dinnye húsa,

elevenebb, mint a karmoló fáké

s fejemen, a jégrücskös katonapokróc helyett,

még nyári lombok is csuszkoráltak.

         

                /   Csoóri Sándor /

                                             

Január

 

Márai Sándor : Január

 Január

A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre.

Mit is akarok, még az élettől? - gondoltam, pezsgőspohárral a kezemben. - Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?

Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?

Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele az életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek, és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.

Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta. De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot. Erre születtem. Nehéz elismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.

Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dinamittal járna az emberek között. Nem lehet ,,gyakorolni" az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, melyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem. Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.

Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak, az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden tetszetős és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is. Az idő megtanított reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság, mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg és pogány ünneppé avatta az életet. Vegyél karjaidba, Idő, úsztass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul.

                        / Márai Sándor  /

                                                       

Szabó Magda : Január

Január

A tó beállt, a tó türelmes,

bólint, ha a tél szól neki,

ám a patak nem engedelmes,

az fut, ha a fagy kergeti,

s mikor fehér inát harapják

a jég fogai, felkiált;

visszarengik ringó haragját

az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a

köd fodros szélű kése: csak

a csúcs beszédes vonala,

a vár falai látszanak,

a pára tartja tenyerén,

a semmin ül a csúcs, a rom,

egy felleg kusza szövetén,

laza pára-boltozaton.

Minden fehér, csakhogy törékeny,

kemény fehér ez, nem puha.

Karját lóbálja a fenyéren

egy állig üveg körtefa.

A fia is, egy csepp bokor,

színjátszó, szűk üvegzekében,

ott cseng, nevetgél, ott guggol,

és térdét öleli a szélben.

         /  Szabó  Magda /

                                    

Fannika : Január