MÁRCIUSI
HÓ hull a márciusi hó gomolyogva,
s
az ég felé lebeg érzelmesen;
mintha
egyetlen, roppant sírhalomra
szállongna,
hogy befedje csendesen.
Imé,
az Ország télbe dermed újra
a
vérbevert Szabadság ünnepén;
borzong
az élők
könnyes
koszorúja
halott
hősök
mohásodó kövén.
Mert
sok hős
hamvad itt a halmok alján,
hol
a szintből
tünedez
már a hant,
s
kiontott vérükért nem vigasztalván,
gyötri a föld a sok
boldogtalant.
Tetemüket meg nem fiatalítja
nők
szépítője,
márciusi
hó,
örök-életüknek egyéb a
titka:
Emlékezés,
mely a szívben lakó.
Így
élnek ők.
A föld
alól, a hóból
– akár
a Victoria Regia –
feltámad
és népe szivére csókol
emberöltőnként
a sok dalia.
Az
éjszakában dombhát és morotva
lángnyelveket
vet a magasba ki;
ki
szent ügyért testét a földnek adta,
a
lelke láng lesz s fog még gyújtani!
Zúdulnak az idő
molekulái
s
reánk peregnek, mint a porhavak.
De
lám, gázolják azok unokái,
akik
termékenyítve porlanak.
S
járván az elrendeltetésnek útját,
tán
hihetik, hogy a véres babért
gonosz
hatalmak sárba nem tapodják,
s
nem tör fel majd lelkükből
a Miért?
(1939. március 15.)
/ Jékely Zoltán /