Hónapokról versek ,idézetek .képek
Február
Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.
/ Radnóti Miklós /
Február végén
Olvad a hó, a mező barnul,
mosolyog az arcom.
Egy vékonyka derű átfut az ajkon.
Olvad a hó, a mező barnul.
A felfutó földeken szétszakadt a lepel
s örökös, sóvár szívembe mar a kin.
A martokból indulnak kis apró erecskék,
csürögve vékony csőrükkel,mint sárga pipék.
Ismét új tavasz jön.
Ó, Ember, az évek sorakoznak,
ne késlekedj. Tűnik a perc, a nap,
A te órád is lejár.
Elmúlik a tél s nem lesz hóhányás
víg lapátolással.
Se aranyos ródlizás a hegyoldalon
a kacagó nimfák szánkáján.
Elmúlik! És új gyönyörök kútját ássuk.
Jön a szőke kora-tavasz
és jön a fákat rügyeztető április.
De szomorú szívünkkel ássuk az Idő kútját.
És mind mélyebbre egyre ásunk, ásunk.
Az Idő örök, fájdalmas méhéből
nem hozzuk ki az örök Embert.
/ Bartalis János /
FEBRUÁRIUS
Februáriusban alighanem tél lesz,
Még a sóhaja is arccsippentő szél lesz,
Édesebb piros színt adva minden rúzsnál,
Békebelibb színt már sápadt háborúsnál.
Acélkorcsolyáknak finom zaja ha von,
Láthatsz boldog népet a ligeti tavon,
S láthatsz úri nyüzsgést lokálban és bárban,
S felkurjanthatsz vígan: Be jó február van!
Csak aztán, ha jégről s bálakból kilépnek,
Megmaradjon kedve a mulató népnek,
S ne lenne példájuk olvadó hóember,
Hanem igaz szívű, hűséges jóember...
/ Tóth Árpád /
Bálint napja
Február
vízöntő
hava,
Sok szép névnek adója.
Tizennegyedikén Szent Bálint,
Ő volt, kiben erős volt a hit.
Lelke
jóságot
adott,
Párokat összeadott.
Betegeket gyógyított,
Öregeket hűen ápolt.
Mindenkin
segített,
Titokban, hol érte.
Boldogságot osztott,
Virágot maga nyújtott.
Tavasz küszöbén
Szóljon érte vers, rím -
Győzzön a szeretet,
Betegek ne szenvedjenek.
Türelem
övezze a
Világot végre békével.
(Valentinus) - Bálint
Fényt, szerelmet hint.
Táncra
perdülve
Énekeljetek szépen.
Áldás kövesse létetek,
Szebb évek jöjjenek.
/ Szebenyi Judit /
Februári hírek
Belekapaszkodott a tél a földbe. Fagyos ezer ujjával megmarkolta a göröngyöket, és hideg arcát a barázdákra hajtotta. Jeges ölelésétől megkeményedett a dombok háta, és a vakondtúrások összehúzták magukat fázósan, kicsire, keményre.
A fák meg úgy tettek, mintha már nem is élnének. Összeveregették fagyos ágaikat, mintha szárazak lennének, összehúzták törzsüket, hogy vékonyabbnak lássanak - ilyenkor meg is repedtek néha -, és ha szél nem volt, halotti mozdulatlanságban álltak, mert tudták, hogy a tél csak a halottakat nem bántja.
Csendes hidegen jártak a patakok is. Hópadok alá bújtak, melyek leszakadt hídként lógtak a víz felett, és csak susogtak, mert ha a tél meghallotta a parttal diskuráló csobogásukat: holttá fagyasztotta a sustorgó kis hullámokat. Pedig a vizek messziről jöttek, és sok mondanivalójuk lett volna kíváncsi nádszálaknak, melyek a patak fölé hajoltak, és hiún nézegették magukat a kékes tükörben, melyben kopott csóvájuk mellett fehér felhőbárányok legelgettek, és éjszakánként apró csillagok ringatták magukat.
A hónap elején pár napig úgy látszott, mintha vége lenne a télnek. Kisütött a nap, megcsordultak az ereszek, és a nomád lelkek istene nagy foltokat égetett a tél fehér gúnyáján.
De a február nem hagyta magát.
,,Még azt mondják, egy húron pendülök azzal a vékonypénzű, tavaszba kacsintó márciussal - gondolta. - Azt már nem! Tél vagyok én a javából. Azt a jégenkopogóját!" - és olyan havat küldött szalonkaváró gondolatainkra, hogy azonnal előhúztuk a szánkókat.
A szánkóra ocsúszsák, lóherekötegek kerültek, s az életet széthordjuk a határban. Az etetők nagyon látogatottak. Szinte zsúfoltak. Foglyokon kívül sármányok, tengelicek is ott keresgélnek, sőt - ami igazán nem kívánatos - az egyik etető alól fekete- és szürkevarjak lebbennek el. A távolság nagy, de azért megpróbálom az egyik szürkét leszólítani. A szürke gyorsan és egészségesen távozik.
Az egyik etetőoszlop végén karvaly üldögél. Jobb helyet is választhatott volna! Az etető körül madártollak... Gazember!... Csak bevárna! Meddő kívánság. De azért odalövök, amikor fellibben a levegőbe. Hull a tolla. Talán nem jön vissza?
Nyulak szaladgálnak a szánkó körül. Kettesben-hármasban. Szaglálódnak, veszekednek. Irigylésre méltó, jóvérű legények. Ebben a hidegben...
A fákon itt-ott ölyvek gubbasztanak. Az egyik fa alatt fogolycsapat szedeget. A fa tetején ül az ölyv. A foglyok egyáltalán nem izgatják. Pedig csak le kellene ereszkednie, és máris meglenne az ebéd. Azaz nem egészen. Az ebédet még meg is kellene fogni. Az pedig veszedelmesen gyorsan repül. Még ha hurokban lenne, vagy betegen vánszorogna... De így nem erőlteti a dolgot.
A szarvasok, őzek a fenyves részekbe húzódtak. Itt vág legkevésbé a szél, itt lehet legjobban meghúzódni, és valami kis gyenge élelem is akad. Nagy lóherekötegekkel toldjuk meg a sovány harapnivalót.
Még egy kis kitartás - biztatom őket gondolatban, bár ezt könnyű mondani, aztán hazamenni, hol mínusz tíz helyett plusz húsz van. De itt kint, hol orgonál a szél, hordja a havat, és nincs pihenés sem éjjel, sem nappal; küzdeni éhséggel, riadozni embertől, állattól! Itt kitartani - nehéz, nagyon nehéz sor!
(1935)
.jpg)
.jpg)
