Júniusi ének
Sárga
és piros futórózsáim boldogan
szaladtak
fel a háztetőre,
kíváncsian
tekintettek
telt szirmaik szerte a tájon,
megfürödve
a meleg napsütésben, mely áldott
termést
hoz földművelő
embernek. Sok pipacs
s
árvalányhaj
ligetet festett a vidék, dallam
ébredt
fel lelkemben a szépséges látványtól:
ahogy
lengedeznek karcsú, kecses száraikon
zöld
lankás mezőn,
dimben-dombon, a kék
Duna
felől
fuvallott szellő, lágy
ringatásában.
Kellemes
így elnyújtózni a réten... távol
járt
a város nyugtalan világa, belopódzott
a
csend vér-ereimbe, béke honolt, magvas
gondolatok
leltek otthont, szökkentek írásba.
S
olyan érzések, melyet a Természet alkot,
formál
lelkivilágunkban: nem lehet áruló!
Lám,
feküdtem a magas fűben,
álmodoztam
e
paradicsomi szférában, kis madarak
énekeltek
fölöttem vidáman. Egy komoly
tekintélyű
hatalmas, vén
Tölgyfa hűs
árnyékot
bocsájtott
reám kora délután, bogarak
zümmögtek,
kis katica szállt le a karomra,
amikor
megláttam... Jött felém, csodálatos
élmény
volt járása, telt alakja meghódított,
ringó,
kerek gyümölcsöket cipelt kosarában,
barna
haját - vállán túl ért, de -, feltűzte
kontyba,
lenge
nyári
öltözete, érett magyaros,
szépasszony
jelenséget ábrázolt. Mosolygott
gyönyörű
nagy szemével,
dús ajkával - káprázat
lett
minden pillanat -, ahogy közelebb hajolva
hozzám,
valamilyen régi, ismert nótát dúdolt;
és
hallom, Június kedves, bársonyos hangján így szólt:
-
Becsüljük azt, ki kenyeret tesz asztalunkra,
ha
körme a fáradozástól be is szakadt,
ne
fordítsuk el a fejünket! - Még búcsúzáskor
puszit
dobott kezével, ide-oda futkosó
kutyám
elkísérte... S magam, lángolón vágyakozva:
éjjel
a házikómban, szépség-emléke virágzott!
/ Őrni /
