Dukai Takách Judit : A farsang utolsó órájában
Vége van már a gyönyörű időnek,
Elrepült tőlünk siető futássalS mi kinyílt karral, szemeink utána
Vetve sóhajtunk.
Vissza nem jő már; el, örökre eltűnt.
Puszta a kép, mely maradott sajátunk.
Sors! ha már azt elragadád, miért nem
Oltod el ezt is.
Némaság búsong, hol az égi táncban
Lágy zefirként mi szabadon lebegtünk,
Bús zajok közt reng örömünknek ott most
Szent hagyománya.
Így foly el minden, szeretett barátim!
Aki Léthe bús özönébe nem fúl,
Érhet ilyent még; nem örökre vész el
Minden előlünk!
1816. / Dukai Takách Judit /
Ágota László : Farsang
Farsang
Álarcos
bál, karnevál,
Mulatozás, utcabál
Télutói rendezvény,
Tavaszváró esemény.
Felszabadult mókázás,
Nevetés és nótázás,
Fordított lesz a világ,
Kibújik a hóvirág.
Hidegnek elűzése,
Gonosz tél temetése,
Tavaszvárás ünnepe,
Mulatozás színtere.
Táncolás és sokadalom,
Hóbuckából jó nagy halom,
A gonosz tél veresége,
Tavaszelő köszöntése.
Farsang az nagy vigalom,
Csupa derű és izgalom,
Az ilyen nap jó nagyon,
Szánkó siklik a havon.
/ Ágota László /
Farsang
"Az emberek, akik a mulandóság farsangján összeakadnak egymással, maskarát viselnek, és az álarc alatt sokszor nem ismernek rá saját testvérükre sem. Aki azonban tudja, hogy legjobb barátja, rokona, szellemének kedves, régóta nélkülözött társa az, akivel egy idegen test rövid időre felöltött jelmezében találkozott, nem törődik a külsőséggel és csak a lényeget, az ősi valóságot szolgálja a másikban."
/ Szepesi Mária /
.jpg)
Cinca Katica: Maszkabál
Maszkabál
Maszkot
öltök, nem ismersz rám,
pedig így is én vagyok.
Hópihéből varrták ruhám
dolgos kezű angyalok.
Mellém
ugrik egy nyulacska,
szürke farkas követi:
,,Nem eszlek meg, te kis csacska!" -
s gurgulázva neveti.
Királylány
és barna mackó
együtt ropják a táncot,
Piroska és Babszem Jankó
ketten esznek egy fánkot.
Farsang,
Farsang, te bolondos!
Csupa móka, kacagás.
Télidőnek vége van most,
minden élő tavaszt vár.
/ Cinca Katica /
Erdős Olga :Januári hajnal
Januári hajnal
Lágy, puha sorokat
szeretnék rólunk írni
hóba süppedt lábnyomokat
a csendben, akár
január első hajnalán,
mikor a pelyhes utcán
hazafelé tartva csupán
ketten vagyunk.
Ujjaink
kesztyűtlen
kapaszkodnak össze, érzem
sorsod lenyomatát tenyeremben
a többi kusza vonal között,
és én is ott lüktetek már végleg
a kézfejeden húzódó ér
kék boltíve mögött.
/ Erdős Olga /
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)