FEKETE
FARSANG
A
messze éjbe halk világ gyúl
s
hegedű-zajba
földre
száll
bíbordíszes,
foltos köpenyben
a
csörgősipkás
Karnevál.
Párolg
a puncsgőz,
cseng a tányér,
a
gondtalan tömeg zsibong,
de
engemet megüt ködével
és
fojtogat az éji gond.
Miért
e széles dáridó most,
kedvedbe
hát mi sem zavar?
El
sem temetted a halottad
s
halotti tort ülsz, ó, magyar.
Miért
e furcsa, bús vidámság,
e
rézdobok, e rőt
szinek?
Azt
vélitek,
a nagy halottat
ezzel
talán felkeltitek?
Nem
érzitek, hogy síri lámpák,
mik
rátok úgy világlanak?
S
ti táncra perdültök e fényben,
dalolva
dühhel balgatag?
A
régi oltárok tüzénél
kacagva
gyújtotok pipát
s
főtök
díszelgve ékesíti
a
hőssíron
nyílott virág.
Az
éjszakába körmenet jár,
vad,
rémületes, furcsa boly;
a
harlekin sírva halódik
s
könnye a nagy patakba foly.
Egy
álarcos rohan előtte
s
nyomába
tompán döng a dob,
vár,
majd letépi céda rongyát
és
arca - még irtoztatóbb.
Véres
vonaglás és harag dúl
széjjelfeszült
arcizmain
és
villogó tekintetére
fehér
lesz arcunkon a szín.
Azután
jön görnyedt gerinccel
a
megszelídített Petúr,
érdemkereszt
figyeg nyakában,
ma
már okos s kegyelmes úr.
A
zagyva zajban egy ledér lány
mártírokkal
ölelkezik,
hitvány
hülyék gúnyból szavalják
Petőfi
fenkölt
verseit.
Mókázik
a menet bolondja,
szemén
hazug könnyek nyoma,
fejébe
félrecsapva táncol
a
szent, az ősi
korona.
Ökrendezés,
halk nyávogás közt
mind
kába dalba kezdenek,
a
hősök
szobrát földre döntik
és
sírnak fönn az istenek.
Csillagkönnyet
hullajt az égbolt,
harmatkönyűket
ejt a föld.
S
gondolkozom: való-e ez, vagy
álom,
mit az agy láza költ?
A
nép vigad kopár röhejjel
s
énrajtam a felhő
borong -
Mondjátok,
ó, mindenki őrült,
vagy
csak magam vagyok bolond?...
/ Kosztolányi Dezső /
.jpg)
.jpg)