Évenként
szabályosan, szinte monotonon ismétlődnek ünnepeink. Mégsem
lehet föllapozni a tavalyi, vagy az azelőtti ünnepeinket,
gondolatainkat az idén. És rendjén van ez így. Kínos lenne
például egy múlt-év húsvétjára készült prédikációt
változatlanul elmondani ma.
Az
ismétlődő, de sohasem ugyanolyan ünnepeink sorában számomra
kiváltságos helyet foglal el az idei Húsvét.
Kezdem
megérteni, hogy ez a legcsodálatosabb, legjelentősebb ünnepünk.
Hiszek Húsvétban, a föltámadásban. Húsvét a hitemet jelenti.
Azt, hogy: mégiscsak lehetséges!
Lehet!
Nem
válhat soha életem értelmetlenebbé, mint Krisztus leesett,
értelem nélküli álla a kereszten.
Nem
lehet soha sivárabb lelkem, mint a keresztről a semmibe-meredő
fénytelen szempár.
Nem
lehetek soha akaratlanabb, közömbösebb, mint a kereszten függő
mozdulatlan test.
Amikor
érzem, hogy ujjaim közt esik szét akaratom;
amikor
az utak bezárulnak körülöttem;
amikor
belémlopakodik a kétségbeesés: hát még az egymásnak-rendeltek
találkozója is elmaradhat? - földereng akkor előttem a szegzett
kéz, a szavak-nélküli tátott száj, a megkövesedett szem, a
megőszült szakáll.
Egyszerre
magasba lendül céltalanul csüngő kezem. A megértett Nagypéntek
után hozsannát kiált.
Hát
mégis! LEHET, kiáltom, s éledő értelmem betázi a szót:
Lendület,
Erő, Hit, Eredmény, Teljesség.
Húsvét.
Nem-értelmetlen, nem-holt, nem-savanyú élet.
Életelemem,
életlehetőségem ez a Húsvét. Csalódásaim, kétségeim,
kereszteim, nagypéntekeim föloldódhatnak, mert Húsvét a
győzelem. A lehetőség.
.jpg)
.jpg)
.jpg)