Helló Február!

Nemes Nagy Ágnes: Jácint, hóban
(részlet)

Most meg esni kezd a hó. Áll a kék jácint az ablakban, két üvegtábla közt, és mögötte egy váratlan hóesés hömpölyög. Februári hóesés, nagy pelyhű, vizes, majdnem színpadias, mintha csak markírozná a havat az időjárás: túlságosan szép, idillien kavargó. De sűrű, de zuhogó; a remek kék növény ebben a hózáporban úgy hat, mint egy szürrealista filmjelenet. A fehér háttér előtt kéken, a mozgó háttér előtt mozdulatlanul, a hóháttér előtt teljes növényi gálájában olyan kihívó kontraszt, amilyet csak nagy fejtöréssel lehetne kimódolni, ha véletlenül nem állna itt az orrom előtt.
                                                         

                                                                         

Itt maradok veled

Február

Hallod, hogy pendül az ég? Jön a szél!
Zsendül a földben a nedv, fut a vér,
bizsereg a magban a lomb meg a fény -
túl vagyunk lassan a tél nehezén.
Olvad a hó, fenn fordul a nap,
kiböködi a hideg csillagokat,
döccen a vén Föld rossz kerekén -
túl vagyunk mégis a tél nehezén.
Jaj, milyen évszak! Hosszú, sötét.
Óvtuk az otthon csöpp melegét.
Biccen az új ág, zsenge remény:
túl vagyunk, úgy-e, a tél nehezén?
Jön, jön a szél, friss föld szaga száll,
létre gyötörte magát a halál,
nincs lehetetlen, van te meg én -
túl vagyunk, látod, a tél nehezén.


*** Szabó T.Anna

Dutka Ákos : Február

 Február

A nyár most alszik, millió színével

Lombjavesztett fák rügyébe bújt.

A tájon ónszín fátyol leng a széllel,

Mintha sírva súgná: aludj, aludj.

Gyűjts erőt a közelgő tavaszra,

A nyár halála múló látomás,

Ott alszik most a nagy fák gyökerében.

Hogy jól aludjon levetkezett, fehéren

Alszik. Csak álom, - álom semmi más.

A hold ezüstje selymesen suhan ma,

Dermedt bokrokra pókhálót kötött,

Mint régi kürtök elhaló fuvalma,

Az óceánról friss szél száll a táj fölött.

Én hallom már a tavasz paripáit,

Nyerítve robognak a távol szeleken

Jönnek, s holnapra megújul a pázsit

A hó alatt is kopárrá fagyott kertemen.

Terítsd ki lelked most a kósza szélnek,

Hadd mossa tisztára bánatod ködét,

Hallgasd csak, - a friss szelek beszélnek,

S nyitogatják már a múltad börtönét.

Ne hidd, hogy te korhadó öreg fa

Téli tüzelőnek elfogysz. Megmaradsz,

S koronádnak lesz még száz virága,

Hogy méltón köszönthesd az újuló tavaszt.

       /     Dutka Ákos   /

                                       

Február

Lehet, hogy a Tél uralma a világot még fogva tartja,
de odakint a kertek alján már ott lopakodik a Tavasz,
óvatos, könnyű lépte hóvirágot fakaszt.
Az utcán még szennyes hókupacok rogyadoznak mogorván,
de virágbontó, titkos küldetésben már magok és rügyek
várakoznak ugrásra készen.
Rigók dala visszhangzik éledő lelkemben,
kora reggel a remény üzenetét érzem
ázott, földszagú, sártócsás kertemben.
"Tarts ki! Elmúlik végre!"
Hálás vagyok érte!
Édes Istenem, ezt is túléltem!
 
         /  Pálházi Éva  /

Február

FEBRUÁR - BÖJTELŐ HAVA - TÉLUTÓ - JÉGBONTÓ HAVA

A hónap latin neve, Februarius. (A "fabruare" latin szó, jelentése: megszentelni, megtisztítani.) Február, azaz ,,Engesztelő" volt Mars isten anyjának, Junónak egyik mellékneve. Ahogy Február adott életet Marsnak, úgy ad helyt február Mars havának, vagyis márciusnak.

Az egyházi kalendárium szerint a februárban kezdődő vasárnapok már a húsvétra néznek, tehát nem visszafele a karácsonyra, hanem előre a húsvétra. Vége a karácsonyi ünnepkörnek. Ez a hónap egyházilag a Böjtelő hava.

Nevezik még Halak havának is, mivel február 21-e és március 20-a között a Nap a Halak jegyében jár.

Talán e hónap rövidebb volta teszi, vagy az egyre hosszabban járó Nap, nem tudni... De eltelve a téllel, ünnepeivel, az ember már a tavaszt várja. A hóvirágot, napfényt, rügyeket a fákon és madárdalt, az ébredő nedves föld illatát... :)

Boldog Valentin Napot  !

Csukás István : Februári csalogató

  Februári csalogató

Barlangjából medve, a tél fehér

pincéiből kijöttem vadvíz-zöldbe,

hunyorgó szememet csalja kacér

fák lenge, korai levél-kötője,

szikrázó meztelenség, ablakok

áttetsző szemérmetlensége fog

ketrecébe, hogy kapjak új erőre.

Kapnék az évszak gyors alkalmain

mohó reflexekkel, mint lobban vészes

hirtelenséggel a kankalin;

szívem szertelen szabadságot érez,

a mindent-újrakezdés vad öröm-

mámorát, hogy bordám is börtönöm –

Szűk lett a megfontolt vakmerőséghez

az égbolt is, a tűnt kölyökkori,

pedig vágyaimba majd belehaltam,

most pillanat alatt lekörözi

a szívem örömtelen diadalban,

s új eget keres, repülni muszáj,

csattogó szárnyat áhít az uszály –

s szárnyamat szemérmesen becsavartam.

S várom józanul, hogy majd összeáll

súlya, értéke szerint a rend bennem,

mint tavaszi vázlatból tömör nyár,

hogy alig kell valamit hozzá tennem.

Álom, hit anyagával összeér –

a madár akusztikája a tér,

vele él egyértelmű szerelemben.

Foggal-körömmel megvívtam kamasz-

időm, nem véreztem el kis csatákon,

ózonom e lőporszagú tavasz,

rügyek durrognak, foltokban hó: lábnyom,

inal csikasz horpaszú február,

űzi, nyomában március dudál;

  nyomomban hujjogató ifjúságom.

      /       Csukás István   /