Petőfi Sándor: Ősz elején

ŐSZ ELEJÉN

Üres már a fecskefészek

Itt az eszterhéj alatt,

Üres már a gólyafészek

Tetejében a kéménynek...

Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,

Ott az égnek magasán.

Látom még, mint kis felhőket,

Vagy már nem is látom őket?

Csak úgy képzelem talán.

Elröpülnek, elröpültek,

Tavasz s nyár vendégei,

És őket már nemsokára

A kertek s mezők virága

S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt

Majd borul, majd kiderül.

Ajka még mosolyog, s szemébe

Könny tolul... ennek sincs vége,

S ajkán újra mosoly ül.

Bús mosolygás és vidám könny!

Csodálatos keverék.

Észrevétlen karon fogja

És egy más világba vonja

A merengés emberét.

Órahoszat elmerengek,

És ha egy elejtett tárgy

Vagy harang, amely megkondul,

Fölriasztott álmaimbul:

Elmém, nem tudom, hol járt?

           / Petőfi Sándor   /

         /

                                     

Ősz

 

Lőrinczi Emese: Úgy kell most berendezni a lelkünket....

Úgy kell most berendezni a lelkünket a közelgő hideg télre, mint az otthonunkat. Ki kell takarítani a koszt belőle, időről időre, be kell gyújtani, hogy ne fázzunk. Legyen a lelkedben egy kis zúg, ami csak a tied, ahol meg lehet pihenni és szeretni lehet az életet egy hűvös estén. Zárd be a lelked ajtaját is, ne engedd be aki gyanús, aki meglophat, az álmokat, vágyakat rablóktól védd meg lelked otthonát. De engedd be, ki szeretettel lépi át házad küszöbét, lásd vendégül és öleld meg, ha búcsúzik. Tartalékolj a télre éléskamrádban nyugalmat, békét, csendességet, vidámságot kis színes  befőttes üvegekben. Szelektálj. Dobáld ki végre a sok régi kacatot, a sérelmeket, a bánatot, húzd ki a rozsdás szögeket lelked falából. Legyen helye az újnak, az érkező szépségeknek. Táplálékod legyen egy jó könyv, egy zene, bármi, ami által több leszel.

Legyen a lelked egy olyan hely, ahova jó lesz hazatérni fáradtan, átfázva. Készítsd el úgy lelked otthonát, hogy szeress ott élni, legyen számodra menedék bármit is hoznak a borongós napok.

(Lőrinczi Emese)

                                   

Benedek Elek :Őszi ének

 

Vajda János : Őszi hangulat

Őszi hangulat

Vége már a szép napoknak.

A virágok hervadoznak.

Bágyadoz a nap sugára.

Lombjai a rengetegnek

Mélabúsan integetnek;

El kell menni, úgy-e, nemsokára?

Közelebb megyek hozzájuk,

Hallgatom a suttogásuk,

Ha nekem is felelnének.

Ülök a füves bozótba,

Mint ki virraszt, hallgatózva,

Ágya mellett vonagló betegnek.

Az erdőnek érverése,

Hegyi patak csörrenése

Egyre lágyabb, egyre lankad.

Odafönn a gyászfelhőbe

Készül már a szemfedője,

És egyszerre majd eláll, elhallgat.

Elmerengve tépelődőm,

Mi az ember itt e földön,

És a nagy rejtély, a lélek?

E csodás, e képzelhetlen

Vég nélkül való mindenben

Elenyész-e csak e percnyi élet?

A levegő halkan mozdul,

És a haldokló falombrul

Egy levélke hull a földre.

Ez talán az égi válasz,

E halott kép, néma, száraz?

Hátha mégis... nézem eltűnődve.

Mintha írva volna rája:

E világ egy játékkártya;

Elkeverik, meg kiosztják.

Porszem, ember, falevél, mind

Megannyi pillangó lény itt.

Újulásban forgó mulandóság...

             / Vajda János /

                                  

Csendéletek

 

Csendéletek

 

Csendéletek