Szabó Magda : Születésnapi vers
Születésnapi vers
Október
köd, októberi illat,
októberi, ferde sugár!
Hát örüljek, hogy a körbefutó év
térdet hajt holnapután?
Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
az enyém, a sajátom egészen,
s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
kiáltja szét születésem?
Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
köd, köd, puha köd...
Ez a nap az enyém.
Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
a költemény.
Csak a hit, a tudat,
hogy majd ha megfutottam
útjaimat,
jut tán nekem sír, temető,
elnyughatom majd a kemény
deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
s nem kell lerogynom idegen
felhők alatt,
és nem idegen ég
rontja el tagjaimat.
Örüljek? Kivánjak magamnak
még hosszú életet?
Fogom fülem, hogy én se halljam,
amikor nevetek,
fogom szemem, hogy meg ne lássam a
jövendő éveket.
Te, aki élnem segítesz,
te, óvó oltalom,
kinek törékeny mosolyába
kapaszkodom,
irgalmatlan esztendeimben
egyetlen irgalom,
őr rettegő nappalomon,
rettegő álmomon:
köd guggol a hegy ormán,
nem tudom, mit takar.
Valami jön. Mikor jön?
Soká jön? Vagy hamar?
Te minden veszteségen
átfénylő diadal,
erősebb, mint a törvény,
mint minden ravatal,
ki élet helyett voltál életem,
e tébolyban egyetlen értelem,
kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
hát majd a föld is könnyű lesz nekem!
/ Szabó Magda /
Áprily Lajos: Októberi séta
Októberi séta
Ez
itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.
Fától
fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.
Lombját
a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.
Mint
gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.
A
partot füzek testőrsége
óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.
Fény-pászma
hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.
De
túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.
Az
ősz
hárfás
tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.
/ Áprily Lajos /
Hidasi Judit : Ősz
Az ősz a bizonyíték arra, hogy a változás jó. Az ősz
Az ősz a bizonyíték arra, hogy a változás jó. Az ősz a bizonyíték arra, hogy van szépség az elmúlásban, hogy van szépség a kevés fényben.
Az ősz a bizonyíték arra, hogy a hangos nevetés után érkező elcsendesedésben erő van.
Az ősz a bizonyíték arra, hogy nem kell mindig odatennünk magunkat, hogy nem kell mindig mutatkozni, jelen lenni, nyüzsögni, pezsegni.
Az ősz a bizonyíték arra, hogy van érték a csöndben, a halvány napfényben, a gyenge sugarakban, a lehulló, halott levelekben.
Az ősz a bizonyíték arra is, hogy azért, mert valami elvesztette a fényét és a földre hullt, még lehet szép, még lehet csodálatra méltó.
Az ősz a bizonyíték arra, hogy a változás mindig előbbre visz, nem torpan meg az idő, még ha néha úgy is tűnik.
Válozás jön...
Ha engeded...
/ Hidasi
Judit /
Várnai Zseni : Őszi Napsütés
Őszi Napsütés
A
nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja nem éget, mint a láng,
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre mézes, enyhe csókja hull...
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!
Az
ősz
szerelme, mint a kósza
szél,
halk suttogás, majd vészes szenvedély,
a fény és árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó...
Még kék az ég, de máris elborul,
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!
Az ősz szerelme hervadó virág...
lombdíszeit hullatja minden ág,
csak hallgatom ez édes bús zenét:
a búcsúzó madarak énekét...
Csak hallgatom, és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!
/ Várnai Zseni /
Szabolcska Mihály : Őszi tájon
Őszi tájon
Őszi tájon járok elmerengve,
S gondolok a saját életemre,
Valami nagy, biztató varázs van
E mosolygó őszi elmúlásban.
Hajlik a nap csendes alkonyatra,
Az árnyékot messze nyújtogatja...
S mintha onnan valamit várnának:
Kelet felé húzódnak az árnyak.
A sárguló harasztok tövébe:
Sarjadozik egy-egy zöld levélke;
Előlege egy más kikeletnek,
Biztatása csüggedő szívemnek.
S őszi alkony, őszi tájék képe
Elringat egy édes merengésbe...
És kibékít a nagy elmúlással:
Minden élet folytatódik mással!
Örökre itt semmi el nem múlik,
Az árnyék az éjszakába nyúlik,
De reggelre gyönyörű sors vár rá:
Átváltozik hajnali sugárrá.
Én lelkem te, ne félj a haláltól,
Új élet lesz minden elmúlásból.
Örök és jó a mindenek Atyja,
S a változást keze igazgatja!
/ Szabolcska Mihály /
Petőfi Sándor: Ősz elején
ŐSZ ELEJÉN
Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.
Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.
Elröpülnek, elröpültek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.
Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderül.
Ajka még mosolyog, s szemébe
Könny tolul... ennek sincs vége,
S ajkán újra mosoly ül.
Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.
Órahoszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?
/ Petőfi Sándor /
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)