Hónapokról versek ,idézetek .képek
Szeptember
Bizonnyal mindannyiunknak sokféle képzettársítása fűződik az őszhöz, s annak első hónapjához a szeptemberhez. Gyerekkorunkban leginkább az iskolakezdést, a nyári gondtalan, hosszú, ráérős napok után a tanulás, a rövidülő nappalok órarendbe szabályozott kötelmeit jelentette. És persze a színes, lepréselésre gyűjtött faleveleket; ,,a fák alatti barna ékszert", a vadgesztenyét, amit oly jó volt burkából kibontani, kedves figurát készíteni belőle; a ropogósra érett almát, az édes-lédús körtét, a kezet feketére színező diót...és sorolhatnánk.
De, ahogy mind több szeptembert ,,érünk meg ésszel", a lehullott falevelekhez, a betakarított terméshez, a ,,fáradt fákhoz", a hervadás, az elmúlás, a búcsúzás képe is hozzátársul. Ahogyan Radnóti Miklós Szeptember című versében is. Ám a csodás, kissé keserédes alliteráció - ,,fáradt fákra fátylas fény" - után, mintegy pajkosan, már az ,,édes" jelzővel illeti a kissé ziláltan, rendetlenül ,,kibomló konttyal" érkező őszt:
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fényes őz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.
.jpg)
Gulyás Pál : Szeptemberi szivárvány
Szeptemberi szivárvány
Forog égő kereke,
szép színes kereke.
Most gördül fel az égre,
a nyár utolsó fénye.
Eltűnik és előjön
a hamúszín felhőkön.
S mint a hangra a visszhang,
fölötte egy másik van.
Most a felhőkben kutat,
keresi a másikat.
Honnan
jönnek e színek,
e szép csillogó színek?
Az alma innen piros?
Innen lesz sárga a rozs?
Hát a szilva innen kék?
Innen zöldek a cinkék?
A
Nap az édesapja,
égre ő rajzolgatja.
Az ő szíve jó, szelíd,
ő éteti színeit!
Bárcsak egy percre enyém
lenne ez a messze fény.
Nem lennék többé beteg,
meggyógyítná lelkemet,
belátnék a sírokba,
a porladó csontokba,
a halált másképp látnám,
ez lenne esti lámpám...
Égő
kereke forog,
színe, tánca egyre fogy,
a felhőkön már olvad
s hozza az éj a Holdat.
Nincsen már csak egy ága,
belehajlik a fákba.
/ Gulyás Pál /
Kosztolányi Dezső : Szeptemberi áhítat
Szeptemberi áhítat
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én
nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak
az élet
örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.
Érett
belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.
Bizony,
csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan
ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán
a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.
Nem
volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?
Jaj,
minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy
nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.
Most
az eső
zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az
Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
Szép
életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.
/ Kosztolányi Dezső /
.jpg)
Kányádi Sándor : Szeptember
Szeptember
Fagyó mosolyú
délután:
sárguló alma
fönn a fán.
Borzongó
lombok
reszketeg,
útra készülő
levelek.
Hóharmat
színű
kikerics:
hűvösödnek
a vizek is.
Ezüst
szakállú
holdvilág:
szigorodnak
az éjszakák.
Gyapjasodik
a
kicsi őz:
észre se vettük,
itt az ősz.
/ Kányádi Sándor /
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)