Bizonnyal mindannyiunknak sokféle képzettársítása fűződik az őszhöz, s annak első hónapjához a szeptemberhez. Gyerekkorunkban leginkább az iskolakezdést, a nyári gondtalan, hosszú, ráérős napok után a tanulás, a rövidülő nappalok órarendbe szabályozott kötelmeit jelentette. És persze a színes, lepréselésre gyűjtött faleveleket; ,,a fák alatti barna ékszert", a vadgesztenyét, amit oly jó volt burkából kibontani, kedves figurát készíteni belőle; a ropogósra érett almát, az édes-lédús körtét, a kezet feketére színező diót...és sorolhatnánk.
De, ahogy mind több szeptembert ,,érünk meg ésszel", a lehullott falevelekhez, a betakarított terméshez, a ,,fáradt fákhoz", a hervadás, az elmúlás, a búcsúzás képe is hozzátársul. Ahogyan Radnóti Miklós Szeptember című versében is. Ám a csodás, kissé keserédes alliteráció - ,,fáradt fákra fátylas fény" - után, mintegy pajkosan, már az ,,édes" jelzővel illeti a kissé ziláltan, rendetlenül ,,kibomló konttyal" érkező őszt:
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fényes őz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése