Novemberi hold
A holdat bámulom,
a holdat,
a november öléből burjánzó
ködben
csapzottan-lógó teliholdat,
hamar besötétült,
kétszer is odamegyek az ablakhoz
és a november-asszony
terebélyes szoknyáiból
bágyadtan fölbukó holdat
figyelem,
a véres teliholdat,
korán fekete lett a délután,
feketerigók csettegnek
és én a halálos lókoponyájú holdnak,
a lüktető homlokú teliholdnak
suttogom:
micsoda öncsalás volt!
azt hittem, megállíthatatlan
a vérem,
mint az örökké virágport
szakító szél,
de most
a cseresznye-, mandula- és diófák
levetkőztek a kertben,
sárgul-vöröslik a ruhájuk
egy kupacban;
harmadszor is az ablakhoz megyek
és a röntgenképszerű fák
fölé ágaskodó
holddal,
az arcomba-röhögő teliholddal
együtt nyerítek föl:
micsoda önámítás volt!
nem szórják már rám szirmaikat
a hegyen rózsabokrok,
csak a száraz csipkebogyó-tüzek
melegítik pirosan
a szerelem hideg homályából
kidagadó holdat,
a november nyirkos rongyai közt
gőzölgő teliholdat.
/ Tornai József /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése