Hónapokról versek : március 2020

Kányádi Sándor: Márciusi versike

Supka Géza: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek

(részlet)

A futó évek margójára

Mars hadisten emléke már rég kiveszett a március hó fogalmából, de a tél elmúlásának, a tavasz megszületésének ünnepét még mindig a március fogalmához kapcsolta az emberiség, s ennek megfelelő babonás szokásokat fejlesztett ki márciusban. Így március 15-én, a hírneves ,,március Idusán" ülték meg Itáliában az Anna Perenna ünnepét, aki eredetileg valószínűleg valamilyen holdistennő lehetett, s ünnepe az örökké kihunyó, majd újra feltámadó éjjeli istennőt dicsőítette. Ebből formálódott ki az Esztendő vénasszonyának ünnepsége, akit március 15-én ünnepélyesen elégettek (nálunk is megvan a nyoma az úgynevezett kiszehordás szokásában), s az olaszok még ma is elégetnek (bruciar la vecchia = elégetni a vén banyát). Innen aztán persze már csak egy lépés volt, hogy az Anna Perennában egyáltalán valamilyen éjjeli démont, vén boszorkányt lássanak, akit el kell égetni. Következésképpen aztán március 15-e egyáltalán a boszorkányok nagy napja lett, akik ezen a napon kötözött seprűnyélen lovagolnak fel a magas hegyekre (Blocksberg), hogy ott megüljék a ,,boszorkányszombatjukat". Így lett március tizenötödike általában a nyugtalanságok böknapjává.

Forrás: http://jelesnapok.oszk.hu

Ó márciusi virradat ...

Szécsi Margit: Március

Március

Téli szellők fújjatok csak

játszatok a hajamon.

Olvassz havat, melengető

márciusi szép napon.

Fagyos folyó megáradjon,

vessen bimbót minden ág,

Szebb a som fa gyenge szirma

mint a szürke jég virág.

Március van, március van,

ember s állat érzi már.

Dong a kaptár, szárnyat rezget

száz ezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot,

félredobni, s könnyeden

játszadozni, s birkózni a

város végi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni,

arra vár a kert, mező.

Szép reményhez, szorgalomhoz

kell a fény, a jó idő.

Pacsirtának kék magasság,

vetőmagnak tiszta föld,

Jöjj el tavasz, földről-égről

már a telet eltöröld!

/ Szécsi Margit /

Bucsek Noémi: Március

Börcsök Bea : Üdvözöllek Március

Ezt éneklem: üdvözöllek, Március! Időbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene.

Észreveszem, hogy néhány napja másként ébredek. Ilyesmit gondolok félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami. A külső világban még nincs nyoma. A természet, titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull. Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egyszer!

Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének. Szimatolva járok, meggyfabottal. A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Mindere szükség lehet még. De már ilyesmit gondolok: "Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig Petőfit olvasom, néha hangosan is.

Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk. Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik.

/ Börcsök Bea /

Tóth Enikő: Sándor,József,Benedek

Tóth Enikő : Sándor,József,Benedek

Csorba Győző : Március

MÁRCIUS

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
          Hosszú volt, hosszú volt a tél,
          azért csak vége lett,
          és tavasz lett, habár
nem látni még sehol virágot, levelet.

Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,
a város fölött magasan. - Ma is még őrtorony,
          mert csönd van itt, csönd s jó magány,
          békén fürkészhetek
          a földi dolgokon,
magamba s messzire egyformán nézhetek.

A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,
vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
          Hallgatni s látni érdemes:
          a szép törvényeket,
          magam és nem-magam,
a vonzódásokat s idegenségeket.

A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; -
de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.
            S most újra élet ütközik,
            most élet ütközött
            a fosztott tájakon,
új élet ütközött életeim között.

Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,
nemcsak jobb részem őrzi meg - lényem minden szinét:
            a fényeket, az árnyakat,
            az el nem mondhatót,
            a lényeg lényegét,
a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
            feltámadás köröskörül,
            viharzó győzelem,
            tenger piros tető,
játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
            a fogyhatatlan föld alól
            kitört makacs füvek,
            melyek most a kopár
határt zengő színű mézzel díszítitek!

Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
            a halál vendégeskedett,
            ajtóm és ablakom
            kitárom: a halál
helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

/ Csorba Győző /