Hónapokról versek ,idézetek .képek
November
Sóhajt a rét, az erdő követi,
Reccsen az ág a szél tördelgeti,
Csöppje hull a hónak, hideg a táj,
Bújj közelebb kedves, a tél dudorász.
Zizzenve
lép a hajlott korú tél,
Tekintete a hidegről mesél,
Lelke remeg, a szíve kőkemény,
Márvánnyá lesz a föld, s hófehér.
Csattogjon
szárnyad, ha már földet ér,
Lábnyomod legyen csupa hófehér,
Jéghideg szíved egy idegen hely,
November, ha újra megérkezel.
/ Alb
Antal Kevesebb /
November
A
télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör
valóságosan életre kelt volna. A tél egyszerre mondakör és
barlang, kissé betegség és kissé városiasság, s ugyanakkor
vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek,
diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van
benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk
volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor.
Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka.
Itt van a november
Lusta
pihe száll fehéren,
alszanak egy zöld levélben
a kerti barackfák.
Durván harap a levegő,
számomra alig hihető,
hogy érzem illatát.
Vége
lett a hosszú ősznek,
dermesztő hónapok jönnek,
talán el sem hinnék,
hogy elmegy, bár nem örökre...
Csak ólmos, jéghideg ködbe
bújik a hegyvidék.
Reggelre
ráfagy a pára
a vénséges szilvafára
a csendes udvaron;
fülelek: hogyan, s mit beszél
nekem a csípős, téli szél...
Zúgását hallgatom.
Alattam
megroppan a dér,
jövőre úgyis visszatér
a napsugár-tenger.
A fákhoz temetem magam,
addig nekik súgom szavam:
Itt van a november.
/ Rácsai Róbert /
Novemberi napsütés
"Délben
mégis győzött
a nap sugárka,
az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
magára tűzte ékül a napot.
S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
én földi porszem megigézve néztem,
olyan volt mint egy óriási mosoly
s szerte foszlott tőle a ködgomoly.
Így harcol ő a köddel és sötéttel,
s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
s rést vág az egek sötét függönyén.
Ó, jól tudom, hogy nem miattunk fénylik,
de a gyümölcs, mégis csak nékünk érik,
belőle árad minden, ami élet:
a kezdettől változó őstenyészet.
Tudom, de mindig újra meg csodálom,
mikor áttör a ködlő láthatáron,
tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
s ősszel, mikor búcsúzva néz a földre."
/ Várnai Zseni /
"A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra -, és nincs senki, senki. A hegyoldalon barna levelekre szürke köd telepszik. Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az? A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez. Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet Isten."
/ Hamvas Béla /
Hervadás
Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor
Tinálatok, lent a kertben
Ránk hullott a falevél.
Az
öreg fa hervadt lombja
Mintha nékünk szólott volna,
Mintha minket intett volna:
Vigyázzatok, jön a tél!
Hervadáskor,
pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Visszasír a lelkem hozzád,
Szép szerelmem, kedvesem.
Mintha ott a kertben lennék...
Száll a levél, száll az emlék,
Szálló levél, szálló emlék
Körülrepdes csendesen...
Hervadáskor,
pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Tinálatok, lent a kertben
Most is hull a falevél.
Most is hervadt a fa lombja,
De most mintha sírva szólna:
Ugye, ugye nem hittétek,
Rövid a nyár, itt a tél...
/ Ady Endre /
