Benedek Elek :Őszi ének

 

Szeptember 29

 

Szeptember

Bizonnyal mindannyiunknak sokféle képzettársítása fűződik az őszhöz, s annak első hónapjához a szeptemberhez. Gyerekkorunkban leginkább az iskolakezdést, a nyári gondtalan, hosszú, ráérős napok után a tanulás, a rövidülő nappalok órarendbe szabályozott kötelmeit jelentette. És persze a színes, lepréselésre gyűjtött faleveleket; ,,a fák alatti barna ékszert", a vadgesztenyét, amit oly jó volt burkából kibontani, kedves figurát készíteni belőle; a ropogósra érett almát, az édes-lédús körtét, a kezet feketére színező diót...és sorolhatnánk.

De, ahogy mind több szeptembert ,,érünk meg ésszel", a lehullott falevelekhez, a betakarított terméshez, a ,,fáradt fákhoz", a hervadás, az elmúlás, a búcsúzás képe is hozzátársul. Ahogyan Radnóti Miklós Szeptember című versében is. Ám a csodás, kissé keserédes alliteráció - ,,fáradt fákra fátylas fény" - után, mintegy pajkosan, már az ,,édes" jelzővel illeti a kissé ziláltan, rendetlenül ,,kibomló konttyal" érkező őszt:

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!

a fák alatt sok csilla, barna ékszer:

vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,

a perzselőt! a hűs esők előtt.

Felhőn vet ágyat már az alkonyat

s a fáradt fákra fátylas fényes őz.

Kibomló konttyal jő az édes ősz. 

                                                  

Szeptember

 

Gulyás Pál : Szeptemberi szivárvány

 Szeptemberi szivárvány

Forog égő kereke,

szép színes kereke.

Most gördül fel az égre,

a nyár utolsó fénye.

Eltűnik és előjön

a hamúszín felhőkön.

S mint a hangra a visszhang,

fölötte egy másik van.

Most a felhőkben kutat,

keresi a másikat.

Honnan jönnek e színek,

e szép csillogó színek?

Az alma innen piros?

Innen lesz sárga a rozs?

Hát a szilva innen kék?

Innen zöldek a cinkék?

A Nap az édesapja,

égre ő rajzolgatja.

Az ő szíve jó, szelíd,

ő éteti színeit!

Bárcsak egy percre enyém

lenne ez a messze fény.

Nem lennék többé beteg,

meggyógyítná lelkemet,

belátnék a sírokba,

a porladó csontokba,

a halált másképp látnám,

ez lenne esti lámpám...

Égő kereke forog,

színe, tánca egyre fogy,

a felhőkön már olvad

s hozza az éj a Holdat.

Nincsen már csak egy ága,

belehajlik a fákba.

                    /     Gulyás Pál  /

                                               

Gárdonyi Géza : Szeptember

 

Kosztolányi Dezső : Szeptemberi áhítat

Szeptemberi áhítat

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,

ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,

most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,

s szememből az önkívület kicsap,

emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,

halál fölé, a régi romokon,

segíts nekem, szeptember, ne eressz el,

testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez

hideglelős és reszkető imát,

mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,

pogány igazság, roppant napvilág.

Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,

még sok hívő száj büszkén emleget,

vérembe nőnek a termékeny álmok,

s nők sem vihognak a hátam megett.

Nem is kívánok egy pincét kiinni,

vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni,

s a semmiség előtt még újra lenni.

Ki érleled a tőkén a gerezdet,

én pártfogóm és császárom, vezess,

az életem a sors kezébe reszket,

de lelkem és gerincem egyenes.

Uralkodásra a karom erős még,

adj kortyaidból nekem, végtelen,

s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,

még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,

fehér fogától villog vörös ínye,

kövér virágba bújik a darázs ma,

a hosszú út után selymes garage-ba,

méztől dagadva megreped a szőlő,

s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,

mint hogyha a perc szárnyakon osonna,

el-nem-múló vendégség van köröttünk,

hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.

Húgom virágokat kötöz a kertbe,

aranytálban mosakszik reggelente,

s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,

a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.

A felnőttek érthetetlenül beszélnek

egymás között, minden nesz oly goromba,

estente búgó hangja van a szélnek,

tán megriadt lenn egy sötét falombtól,

s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,

hogy a napot árnyékok temetik,

a zongorán, mint hajdan a vidéken,

örvénylik a Sonata pathétique,

bukdácsol a billentyűn tompa búban

az édes elmebeteg, árva Schumann,

s mert nem lehet már jobban sírnia,

száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,

a fák között mondhatlan suttogás,

a fák fölött szalag, beszegve kancsal

fénnyel, lilába lángoló naranccsal,

az alkonyat csókot hajít a ködnek,

és rózsaszín hullámokon fürödnek.

Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,

miféle régen elsüllyedt mennyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,

a fájdalom, a koldus gúnya is,

jaj, hadd mutassam e kis templomot,

mely déli tűzben csöndesen lobog.

Imádkozó lány, száján néma sóhaj,

mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,

vakok meresztik égre szemüket,

Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba

kis műhelyébe dolgozik a varga,

csöpp láng előtt, szegényen és hiába,

mint régi képen, ódon bibliája.

Most az eső zuhog le feketén,

most a sötétbe valami ragyog,

mint bűvös négyszögön a mese-fény,

fekete esőn arany-ablakok.

Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,

benn villanyfénynél őszi takarítás,

a készülődés télre, az igéret,

s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,

s mint a kisikált sárgaréz-edények

a konyha délutánján, mért ragyognak?

Mit akar tőlem ez a titkos élet?

Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?

Ki fényesít eget és hegyeket?

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,

hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?

Miért, hogy mindent lanyha pára mos?

Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?

Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,

cél nélkül, éjen és homályon át.

Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,

te rothadó gondoktól régi magtár.

Ifjúságom zászlói úszva, lassan

röpüljetek az ünnepi magasban.

                /    Kosztolányi  Dezső   /

                                                            

Szeptember

 

Kányádi Sándor : Szeptember

  Szeptember 

Fagyó mosolyú

délután:

sárguló alma

fönn a fán.

Borzongó lombok

reszketeg,

útra készülő

levelek.

Hóharmat színű

kikerics:

hűvösödnek

a vizek is.

Ezüst szakállú

holdvilág:

szigorodnak

az éjszakák.

Gyapjasodik a

kicsi őz:

észre se vettük,

itt az ősz.

    

                  /  Kányádi Sándor  /

                                                    

Szeptember

 

Kjoszeva Szvetla : Néma levelek

 

Lelkes Miklós: Különös ősz

Különös ősz

A szilva édes kékje meghasadt,

míg légbe szállt fehér láng-pillanat,

s arany tűz lobbant ág-árnyakon át, -

észrevétlen kitágult a világ.

Legszebb az ősz, ha benne nyár vakít,

s míg tücsökhúr sírja fájdalmait,

s nagy tükörben szívnek könnycsepp zenél, -

őszi nyárból szemedbe néz a tél.

Legszebb az ősz, ha benne végtelen,

s fénnyé lesz minden, addig fénytelen,

s a lelkeken új táj ragyogtat át

egy gyönyörű és kegyetlen csodát,

mikor pogány, s nem pogány istenek

átölelik hitetlen szívedet,

s az elmúlásra égő méz csorog,

s az almafákon édenkert-dalok.

A legszebb őszben nyár, s hóarcú tél,

a legszebb őszből életünk zenél,

volt-életünk, fájó tücsök-magunk,

s végül hullt levél szélén hallgatunk.

Különös ősz ez. Arany tűz lobog,

s a boldogok is boldogtalanok.

A nagy tükörből könnycsepp sír, zenél,

s az ágsötétbe belekap a szél.

Most keresem seholsincs-életem,

hogy szilva kékje mesélget nekem.

Mesél, de édes kékje meghasad,

míg légbe száll fehér láng-pillanat.

Különös ősz! Benne a végtelen,

de csak véges dalol neked, nekem:

sajgó tücsökhúr, tükrös könny-zene,

elmúlások mosolygós istene.

                                /   Lelkes Miklós  /

                                                                     

Ősz

 

Petőfi Sándor – Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz

Itt van az ősz, itt van újra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpendítem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,

Ülj itt addig szótlanul,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonul.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

                 /     Petőfi  Sándor    /

                                                     

   

Ősz

 

Arany János : Ősszel

  Ősszel

Híves, borongó őszi nap;

Beült hozzám az únalom:

Mint a madár, ki bús, ki rab,

Hallgat, komor, fázik dalom.

Mit van tennem? olvasni tán…?

Maradj Homér, fénydús egeddel,

Maradj te most!… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,

Mosolygó, síma tengerarc,

Élénk verőfényes vidék –

Óh, fájna most nekem e rajz!

Kék fátyol messze bérc fokán –

Arany hajó, mely futva szegdel

Bibor habot… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb;

Itt zölden a nyájas sziget;

Fölötte lomb, alatta lomb,

Árnyas berek, zengő liget, –

Hullám-mosott gazdag virány –

Fehér juhak s tulkok sereggel –

Minő kép ez!… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,

Vendégies hivójelül;

Hősek családja, víg csoport,

Áldoz, toroz máglyák körül;

Lantszóra lejt ifjú, leány;

Kettős pohár, mézízü nedvvel,

Vigan forog… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,

Szabadságért nem küzdenek,

Mert elnyomás, népszolgaság

Előttük ismeretlenek.

Törvényök nincs – boldog hiány!

A vének élőszája rendel

Igazságot… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!

A természet lassan kihal;

Nincs többé nagyszerű, csoda,

Többé se napfény sem vihar;

Pacsirta nem szánt, csalogány

Nem zöngi dalját este, reggel;

Nincs délibáb… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Egyhanguság, egyformaság;

A nappal egy világos éj;

Nem kék az ég, nem zöld az ág,

Menny, föld határán semmi kéj;

Csak sír az égbolt ezután

Örök unalmu lanyha cseppel,

Mig szétolvad… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Óh jer, mulattass engemet,

Hunyó dicsőség lantosa;

Érdekli mostan lelkemet

Borongó ég, kihalt tusa,

Emlékhalom a harc fián,

Ki az utolsók közt esett el,

Remény nélkül… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,

A zizegő haraszt, mohar,

Magános tölgy a domb felett,

Bolyongó tűz, hullámmoraj –

Ez, amit lelkem most kiván!

Enyésző nép, ki méla kedvvel

Multján borong… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen

A hős apákhoz költözött

Daliák lelke megjelen,

Alánéz bús felhők között

És int feléd: „Jer, Osszián,

A holtakat miért vered fel?

Nincs többé Caledonián

Nép, kit te felgyujts énekeddel.

                   /   Arany János  /

             

Ősz

 

Ősz

 Egy kellemes őszi barangolás a Gella-hegy dűlőiben így, szüret után ...

A táj békés, csupán a lenge szellő kutakodik, mintha keresné az aranyló fürtöket, melyek tegnap még a levelek közül előkandikálva szívták magukba az őszi napsütés éltető, érlelő melegét. Ám a duzzadó fürtök, megválva az őket életre hívó, tápláló, gondoskodó szőlőkarok ölelésétől, már másutt folytatják "életüket".

Szinte hallom, amint a különleges színekben, fényekben pompázó növények hálával telt suttogással köszönik meg a napsugarak szelíd simítását.

A szőlősorok, a tőkék, a levelek még most is mesélnek. Bízom benne, hogy csodálatos, színpompás átváltozásukban, meséikben még sokáig gyönyörködhetünk, mielőtt a fagyos tél indul hódító útjára a kanyargós dűlőutak színét vesztett dombjai és lankái között itt, a Balaton-felvidéken.

                                                    /    Mentovics Éva   /

                                                                                           

Ősz

 Sokan nem szeretik az őszt. Pedig varázslatos évszak. Nehéz meghatározni mit szimbolizál. Hiszen egyszerre foglalja magába az elmúlás ás az újdonság érzését. Valaminek a vége, de mégis közben pompás színekbe öltözik a világ, sejtelmes színekkel ölelve körül a tájat. A levegő illata is egészen más ilyenkor. Csak egy pillanatra veszi fel őszi jelmezét a természet, s máris önszántából lehullajtja. Varázslat, megújulás, elengedés, elmúlás.

Minden évszaknak megvan a maga varázsa. És bár fájó szívvel búcsúzunk a nyártól, az ősznek is vannak olyan szépségei, melybe gyönyörködhetünk. A fák mesés színekben pompáznak, egyedi hangulatot varázsolva a tájnak!

Ez mind az ősz.

Czóbel Minka : Búcsú

 BÚCSÚ

Eljött az ősz, madár is elszállt -

Isten veled!

Forgó szél elseperte tőlem

Szerelmedet.

Hogy jött? hogy ment? ki mondhatná meg?

Virág ha vész,

Fejét lehajtja, fonnyad-szárad,

Ez az egész.

Előbb, ha szóltál, hangod lágy volt,

Mostan szavad

Hideg, kemény lett, szívem tőle

Majd meghasad.

Vágyó szemem, réten virágot

Már nem talál,

A hegyen túl, hózivatarban

Zúg a halál.

És zúg az erdő minden fája

Vihar alatt,

Haragos, durva szélvész járja

Az ágakat.

A nyári ég világos kékje

fejünk felett

Szürkére vált - tavaszból ősz lett - - -

Isten veled!

                 /  Czóbel Minka  /