Megérkezett december
Megérkezett december, hideg volt a reggel!
De ennek itt az ideje, csak karácsonykor hó essen!
Most még a nap kicsit kisüt, hogy a mi kedvünk boldogabb legyen!
De nem szomorkodom, hogy december lett!
Hiszen így szép az élet, hogy múlnak a napok, telnek a hónapok!
Néha megállok, a tavaszt így várom!
Várom a megújulást, de várom most a havat is hozzá!
Várom, hogy hó is essen mert vidámság lesz én érzem!
Tudom sokan nem szeretik a telet, mert akkor zord, kopár minden!
De nem igaz, nézd meg mennyire szép olyankor is minden!
Emlékszem gyerekként a domboldalon szánkóztunk sokat, mennyi kacagás volt, mennyi jó móka!
Kint voltunk róttuk a köröket, ki csúszik a szánkóval sokkal messzebbre!
Ezeket a pillanatokat várom újra decemberben!
Legyen vidám, boldog pillanatban mindenkinek így decemberben
/ Lona /
Decemberi köszöntő : Gani Zsuzsanna
December köszöntő
Köszöntelek,
zord december,
érzem már fagyos érkezésed.
Egy időre elidőzhetsz,
hozz le a Földre békességet!
Szórj
a földre puha álmot,
csillámlót, puhát és fehéret.
Lábujjhegyen járj-kelj köztünk,
ne keltsd fel az alvó vidéket!
Csipkézd
fel a kopasz fákat
tűhegyes, gyémántos fogakkal,
és növessz jégcsaporgonát,
hadd szóljon csodaszép sípokkal!
Aztán
siess messze, tova,
de hagyj még itt egy csöppnyi reményt,
hitet, egy kedves, szelíd szót,
hadd melegítse fel a szegényt.
/ Gani Zsuzsanna /
Márai Sándor:Négy évszak ( November )
Márai Sándor Négy évszak
(részlet)
November
A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életre kelt volna. A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség és kissé városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor.
Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka.
(részlet)
November
A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életre kelt volna. A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség és kissé városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor.
Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka.
Novemberi hold
Novemberi hold
A holdat bámulom,
a holdat,
a november öléből burjánzó
ködben
csapzottan-lógó teliholdat,
hamar besötétült,
kétszer is odamegyek az ablakhoz
és a november-asszony
terebélyes szoknyáiból
bágyadtan fölbukó holdat
figyelem,
a véres teliholdat,
korán fekete lett a délután,
feketerigók csettegnek
és én a halálos lókoponyájú holdnak,
a lüktető homlokú teliholdnak
suttogom:
micsoda öncsalás volt!
azt hittem, megállíthatatlan
a vérem,
mint az örökké virágport
szakító szél,
de most
a cseresznye-, mandula- és diófák
levetkőztek a kertben,
sárgul-vöröslik a ruhájuk
egy kupacban;
harmadszor is az ablakhoz megyek
és a röntgenképszerű fák
fölé ágaskodó
holddal,
az arcomba-röhögő teliholddal
együtt nyerítek föl:
micsoda önámítás volt!
nem szórják már rám szirmaikat
a hegyen rózsabokrok,
csak a száraz csipkebogyó-tüzek
melegítik pirosan
a szerelem hideg homályából
kidagadó holdat,
a november nyirkos rongyai közt
gőzölgő teliholdat.
/ Tornai József /
Novemberi hold
A holdat bámulom,
a holdat,
a november öléből burjánzó
ködben
csapzottan-lógó teliholdat,
hamar besötétült,
kétszer is odamegyek az ablakhoz
és a november-asszony
terebélyes szoknyáiból
bágyadtan fölbukó holdat
figyelem,
a véres teliholdat,
korán fekete lett a délután,
feketerigók csettegnek
és én a halálos lókoponyájú holdnak,
a lüktető homlokú teliholdnak
suttogom:
micsoda öncsalás volt!
azt hittem, megállíthatatlan
a vérem,
mint az örökké virágport
szakító szél,
de most
a cseresznye-, mandula- és diófák
levetkőztek a kertben,
sárgul-vöröslik a ruhájuk
egy kupacban;
harmadszor is az ablakhoz megyek
és a röntgenképszerű fák
fölé ágaskodó
holddal,
az arcomba-röhögő teliholddal
együtt nyerítek föl:
micsoda önámítás volt!
nem szórják már rám szirmaikat
a hegyen rózsabokrok,
csak a száraz csipkebogyó-tüzek
melegítik pirosan
a szerelem hideg homályából
kidagadó holdat,
a november nyirkos rongyai közt
gőzölgő teliholdat.
/ Tornai József /
NOVEMBERI GONDOLATOK
Mint játékban kifáradt kisgyerek
megül, ha az éjszaka közeleg,
megül szülője karján csöndesen,
úgy nálad én is egykor, Istenem,
mint munkás, napját bevégezetten,
ha itt az este, megnyugszom kezedben.
Mint gyertyaláng, mely lassan csonkig ég,
mint elfogyó, kihúnyó, kicsi mécs,
erecske, mely folyammá szélesül,
s a parttalan tengerrel egyesül...
Hab habra csap, hullám hullámra hull,
de túl mécsen, hunyt lángon messze túl,
hol minden ér végső mederre lel,
hol hab s hullám szelíden megpihen,
időtlen évek tájai felett
virrasztva őriz tekinteted.
/ Balássy László /
Mint játékban kifáradt kisgyerek
megül, ha az éjszaka közeleg,
megül szülője karján csöndesen,
úgy nálad én is egykor, Istenem,
mint munkás, napját bevégezetten,
ha itt az este, megnyugszom kezedben.
Mint gyertyaláng, mely lassan csonkig ég,
mint elfogyó, kihúnyó, kicsi mécs,
erecske, mely folyammá szélesül,
s a parttalan tengerrel egyesül...
Hab habra csap, hullám hullámra hull,
de túl mécsen, hunyt lángon messze túl,
hol minden ér végső mederre lel,
hol hab s hullám szelíden megpihen,
időtlen évek tájai felett
virrasztva őriz tekinteted.
/ Balássy László /
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)








