Hónapokról versek ,idézetek .képek
Mécsvirág
Szőlőhegyen
a kaszálón
bőven terem
a virágom.
Nem
is virág
talán mégse,
inkább a fák
örökmécse.
Zöld fehéren
szemlehúnyva
olyan délben
mint egy urna.
Zárt
födéllel
olyan ősi -
még az éjjel
hamvát őrzi.
Vagy
mintha így
takargatná
lángját, amíg
süt a nap rá.
Bólog,
alszik,
milyen kedves,
idehajlik
a kezemhez.
Darázs
is dong,
száll körüle,
keresi, hogy
hol a füle.
Tán
azt hiszi,
halványzöldre
mázolt kicsi
parasztbögre,
nappal
szirma
a fedője,
csillag ihat
csak belőle.
/ Simon István /
Az ősz a rétre kék tavat varázsolt
Az
ősz
a rétre
kék tavat varázsolt,
pedig tegnap még csupa hamvadás volt,
kikericsek, kikericsek kékje
borzolódik, néz a hamvas égre.
Libák ülnek benne, mint a tóban,
ringanak és alszanak csomóban,
csillag-szemmel a napra vigyáznak,
vagy a tollaik közt bogarásznak.
S ím, egyszerre rikoltva zendűlnek,
mit tudom én miért? fölrepűlnek.
Lobognának, de nehezek, lomhák,
hasukkal a fodrokat sodorják,
s csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,
lábaiktól a sok kikerics.
S csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,
szárnyaiktól a sok kikerics.
/ Juhász Ferenc /
Állj köztem s a világ között
Boldog bolyongó, hogy bolyongtam
a tiszántúli homokon!
Itt léptem első léptemet,
nézd, felveszem, neked adom
a hajdani talp gyönge rajzát;
tedd el, tehozzád vitt a lábam,
keressük eltűnt útjaim
szülőföldem fodros porában.
A szabadság vad erdeje
ritkul, az országút kivillan.
Hogy bújnám még a fák között,
rejtőzném barlangban, odúkban!
Segíts, ha itt hagyom az erdőm,
s nem véd szelíd vadállat, ág,
s megint elér az emberi
embertelen világ.
A nyár, dús szirmú napraforgó,
arra fordult, amerre léptél.
Álltam sír mellett, nem riasztott,
hiszen te életet igértél.
Vívott a páros szenvedély,
és szikra szállt, hogy ütközött:
ősz van. A hegyek komorulnak.
Állj köztem s a világ között!
/ Szabó Magda /
Szamártövis
Lila bóbitás útszéli gyom,
árokpart árva éke,
talpig fegyverbe öltőzöl,
pedig lelked csupa béke.
Neved gúnyolva mondja: szamár!
s gyűlölve mondja: tövis!
Pedig te csak élni akarsz, ha hazád
mostoha is.
Porban s napban sorvadva virulsz
torzonborz vértezetedben:
sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!
Ne bánts! - jajdul fel a kéz, amely
megbántott - Jaj ne bánts!
(Ő bánt, és bűnös, ugye, te vagy,
szegény bogáncs?)
Nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke:
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke:
s mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok
és katonák.
Mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak:
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
és jön a hó.
Mint múzeumban holt lovagot
páncélja idéz kevélyen,
szuronyos csontvázad úgy zörög
december jég szelében:
de mint holt őr, helyeden maradsz
egészen az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
üzentél valamit.
/ Szabó Lőrinc /
S
Őszirózsák
Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.
/ Szilágyi Domokos /
