Hónapokról versek

Harpauer Márta : Március reggel

Tóth Árpád : Kora Márciusi napsugár

KORA MÁRCIUSI NAPSUGÁR

A végtelenből jött, de a platánok

Hallgattak, a sok zord, kevély sudár,

- Csak villámtól reszketnek a titánok,

Mit nékik egy kis halavány sugár! -

S ő félve zuhant alá, a mogorva

Törzsek között oly sötét volt a kert!

De lenn egy csöndes, paraszti bokorra,

Egy alázatos, vak pajtásra lelt.

Akkor a sugár szelíd aranyszája

Súgott valamit, s meghalt a sugár,

Ám megszületett március csodája:

Ezer rügy-szemét rányitotta már

A vak bokor az elámuló estre,

S minden szeme a Végtelent kereste.

/ Tóth Árpád /

Szép Ernő : Március

Tavaszi dalok

Március

Március van, a tavasz

Elérkezett végre,

Jäger-inget vegyünk föl

S gyerünk ki a jégre.

Oh be szép a kikelet,

Oh be szép is, kérem,

Hull a finom hópehely

Lágyan és fehéren.

Mily szép bundák láthatók

Az Andrássy-uton,

Számba sem jő emellett

Makacs hörghurutom.

Most van részünk sok vidám

Mulatságban, bálban,

A sok koncert most terem

A fényes Royalban.

S el dehogy feledkezem

Ama bájos lányrul,

Ki a sarkon mosolyog

És marónit árul.

Kandallóhoz ülj mellém,

A koksz vigan serceg...

- Igy iródnak ezután

A tavaszi versek.

Március van, április jő

S mindjárt megjön Afrikából

Mind a madár, aki vándor.

Visszaszállnak konzekvensen

Gólya, fecske, mindahányan

Nagykendőben és bundában.

Milyen szép lesz, ha megjönnek

S kis fészkükben őket várja

Egy Meidinger-féle kályha.

/ Szép Ernő /

Henry Wadsworth Longfellow : Februári délután

Henry Wadsworth Longfellow:

Februári délután

A nap sötétlő,

már-már az éj jő,

megfagy a tócsa,

a víz, a nád.

A felleg öblén

lobog a rőt fény,

s beizza a ház

sok ablakát.

A puha hó hull:

az út a hótul

nem látszik immár,

mindent belep.

A néma pusztán

ködökben úszván

lassan kígyózik

egy gyászmenet.

Szól a harangszó,

s oly messzehangzó

a bánatom, mint

a tompa hang:

árny árnyra lebben,

bú sír szívemben,

zokogva kong, mit

a gyászharang.

/ Kosztolányi Dezső /

Paluska Jánosné : Tél fia február

Áprily Lajos :A februári hó dalol

A februári hó dalol

Fehér testem fagyban feszül,

hajnal körül jegesre hül.

A róka-talp, a nyúl-köröm

megcsúszik sima börömön.

De dermedt testem érzi már,

hogy egyszer eljön egy sugár.

Ezer sugár jön, millió,

s dalolni kezdek én, a hó!

Ma még erecskét csörgetek,

de holnap rönköt görgetek.

A vízmosáson, szirtközön

lerontok, mint zúgó özön.

Reszkess, te part, hökkenj, te gát,

száguldok már a síkon át.

Tengerré nö folyó, patak,

s a vészharangok konganak!

/ Áprily Lajos /

E népi hiedelem gyökere Erdélybe vezet vissza és onnan is tovább Jókai Mórhoz, mert egyes nézetek szerint a ,,Nagy Mesemondó" fantáziájában, pontosabban az ,,Az új földesúr" című regényében született meg az időjós medve alakja, melyben így ír:

,,Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.

Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van."

(Forrás: felsofokon.hu)