“Nézd meg magadat. Honnan vagy? Nem csoda az, hogy vagy? Honnan vagy?
És honnan van minden, amit nem emberkéz alkotott? A porszem? a felhő? a csillag? az árnyék,
a víz s minden-minden! De legkivált te magad honnan vagy? Neked ez nem csoda…?”
/ Gárdonyi Géza /
"Eljön majd az idő, amikor örülsz a reggeleknek, a madarak dalának,
A fák ágai közt megcsillanó napsugárnak.
Egy nap rájössz, hogy a boldogságot sosem találod meg a külsőségekben; a munkában, a pénzben, a nagy házban, a drága autódban, az új ruhádban. A boldogság nem materiális dolgokból fakad, hanem a szíved legmélyéről.
A modern társadalom elvitte az embereket a külsőségek felé. Azt hisszük, hogy egy újabb drága holmival boldoggá tehetjük magunkat. Hogy pénzzel eltörölhetjük a fájdalmat, a gondokat és a kényelmetlenségeket.
Vigaszt keresünk a kedvenc piros magassarkúnkban és az újonnan vásárolt autónkban. Annyira, de annyira akarjuk, hogy valami kitöltse a lelkünk mélyén tátongó űrt.
Közben elfeledkezünk arról, hogy milyen értékes az élet.
A nagy pénzköltés közepette nem látjuk meg, hogy minden új dolog csupán rövid ideig csal mosolyt az arcunkra. Ám nem tesz igazán boldoggá. Hiszen a valódi béke és öröm belülről fakad. Olyan pillanatokból, amelyeknek örül a lélek.
Az igazi boldogság könnyű és felszabadító.
És nem lelhetünk rá a materiális világban.
Úgy gondolom, mindannyiónkat emlékeztetni kell rá, milyen szép az élet. Egy csodálatos lehetőséget kaptunk azzal, hogy megszülettünk. Valójában megannyi kincs vesz körül, amiket már észre sem veszünk.
Küzdünk, hogy meglássuk őket.
De sajnos máshol keressük, mint ahol vannak.
/ Ludányi Bettina /
Köszöntelek, kedves szép március! Ibolyaszagú,
langyos leheletedet érzem már a levegőben.
Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon.
Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben
a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai,
de a napot már te emeled az égre,
s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán
kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.
/ Gárdonyi Géza /
MÁRCIUSI
HÓ hull a márciusi hó gomolyogva,
s az ég felé lebeg érzelmesen;
mintha egyetlen, roppant sírhalomra
szállongna, hogy befedje csendesen.
Imé, az Ország télbe dermed újra
a vérbevert Szabadság ünnepén;
borzong az élők könnyes koszorúja
halott hősök mohásodó kövén.
Mert sok hős hamvad itt a halmok alján,
hol a szintből tünedez már a hant,
s kiontott vérükért nem vigasztalván,
gyötri a föld a sok boldogtalant.
Tetemüket meg nem fiatalítja
nők szépítője, márciusi hó,
örök-életüknek egyéb a titka:
Emlékezés, mely a szívben lakó.
Így élnek ők. A föld alól, a hóból
– akár a Victoria Regia –
feltámad és népe szivére csókol
emberöltőnként a sok dalia.
Az éjszakában dombhát és morotva
lángnyelveket vet a magasba ki;
ki szent ügyért testét a földnek adta,
a lelke láng lesz s fog még gyújtani!
Zúdulnak az idő molekulái
s reánk peregnek, mint a porhavak.
De lám, gázolják azok unokái,
akik termékenyítve porlanak.
S járván az elrendeltetésnek útját,
tán hihetik, hogy a véres babért
gonosz hatalmak sárba nem tapodják,
s nem tör fel majd lelkükből a Miért?
(1939. március 15.)
/ Jékely Zoltán /
KÖSZÖNTŐ
Végre újra tavaszodik,
még, ha ez most nem is látszik.
A Mecseken a hóvirág
már újra kinyílik.
Az
ibolya,
és a tulipán, a párja,
e három,
a tavasz legelső virága.
S,
mert olyan finom,
nemes, és egyszerű,
Talán ezért adjuk át,
mint a nőnap virágát.
Hiszen
e naphoz,
ez illik igazán,
mert, nem csak ma,
kéne, hogy imádják.
A
férfiak sorsát,
és örök gondját,
az életünk sóját,
magát a csodát.
Ezért
ma köszöntjük,
ezzel megtiszteljük,
és, mindig szeretjük,
őket.
A
titokzatosan egyszerű,
terhesen is gyönyörű,
anyákat és szeretőket,
vagyis, a nőket!
/ Krancz Béla /
