Elisabeth Gilbert -idézete
A húszas és harmincas éveinket azzal töltjük, hogy megfeszülve igyekszünk tökéletesek lenni, mert annyit aggódunk amiatt, hogy mit gondolnak rólunk az emberek. Aztán negyven-ötven éves korunkra végre elmúlik a görcsösség, mert rájövünk, hogy magasról teszünk rá, hogy ki mit gondol rólunk. De igazából csak a hetvenes, nyolcvanas éveinkben válunk teljesen szabaddá, mert akkor fedezzük fel a felszabadító igazságot-valójában sosem gondolt ránk a kutya sem.
Az emberek nem vesztegetik ránk az idejüket. Nem rajtunk gondolkodnak. Sem most, sem máskor.
Az emberek általában csak magukra gondolnak. Nincs idejük arra, hogy azon rágódjanak, te mit csinálsz vagy milyen jól csinálod, mert mindenkit lefoglal a saját személyes drámája. Lehet, hogy az emberek figyelme egy pillanatra feléd fordul (ha látványosan és nyilvánosan sikerre viszel valamit vagy felsülsz valamivel), de ez a figyelem nagyon gyorsan visszaterelődik oda, ahol mindig is volt-önmagukra. Habár elsőre talán szörnyen magányos elképzelésnek tűnik, hogy nem mi vagyunk az első számú napirendi pont mások számára, ugyanakkor felszabadító is. Szabad vagy, mert mindenki más túlságosan el van foglalva azzal, amit éppen csinál ahhoz, hogy egyáltalán eszükbe juss.
Légy hát, aki lenni akarsz.
Csináld azt, amit csinálni akarsz.
Csináld azt, ami lenyűgöz és ami életre kelt.
Alkoss bármit, amit alkotni akarsz- és hagyd, hadd legyen elképesztően tökéletlen, mert nagyon valószínű, hogy soha, senkinek sem fog feltűnni.
És ez isteni."
/ Elisabeth
Gilbert /
.jpg)
Havas Béla
Hamvas Béla - Oszd meg, amid van!
A legenda beszéli, hogy négy bölcs addig imádkozott, amíg elérte, amit kívánt: a mennyországba léphetett az üdvözültek közé.
Teljes napot tölthettek itt a boldogok között, napkeltétől napnyugtáig élhettek elíziumi életet.
- Az első bölcs az élményt nem bírta el, és belehalt;
- a második elméjében megzavarodott;
- a harmadik az élményt magába zárta, őrizte élete végéig, s a megszerzett boldogságot magának tartotta meg.
- Csak a negyedik bölcs távozott egészségesen és épen, mert a látottakat arra használta fel, hogy azon, aki hozzáfordult, segítsen.
A szenvedés köréből mindenki szabadon kiléphet, ahogy tud, és a boldogságot elérheti. De azoknak, akik az üdvözültek világát megismerik, negyedrésze a nagy élményt nem tudja elviselni és belepusztul. Minden nap látni olyan embert, aki a mennyország kapujában összeesett és meghalt.
A másik negyedrész megkótyagosodik. Ilyen fanatikus bolondot is látni eleget.
A harmadik negyed rész a boldogságot magába zárja és önmagának tartja meg, és nem ad belőle másnak...
A boldogságot csak a negyedik bölcs bírta el. Mert a gazdagságot, örömet, tehetséget meg szabad szerezni, de jaj annak, aki hozzá nem elég erős.
Egy része belehal, egy része eszét veszti, egy része a kincset magába ássa, és senkinek sem ad belőle. Az elíziumi kertek fénye benne sötétséggé változik.
A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.
A fény csak abban válik áldássá, ami másnak is ad belőle...
Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg.
/ Havas Béla /
.jpg)
Október jött: Gani Zsuzsanna
Október jött
Hagymahéjszínű október ragadott karon,
aranyló avar szundikált aljában.
Olyan édesen szendergett, mint ahogy
kisded alszik édesanyja óvó karjában.
Csendben lépkedtem rajta, már-már lábujjhegyen,
dalos madarak se búgtak zenével,
csak hogy a nesztől nehogy megzörrenjen,
s az ősz ízét kóstolgattam nyelvem hegyével.
Harmatcsepp ragyogott minden egyes levélen,
sóhajtozott, mi fönt maradt, oly nagyon,
must bukéjától részegen regéltem,
kinek árt s kinek használ hirtelen jött vagyon.
Egy felleg állt őrt vigyázzba ott fent kevélyen,
egy csepp lábujját dugta a langy tóba,
majd hirtelen ugrott a pillanat hevében,
épp szakadni kezdett őrült tempóban.
Aztán elállt, nyirkos, hűvös lett a takaró,
szél tépázta kabátom összébb húztam,
hajam mint a szénakazal, oly nagyon csapzott,
most tombol az ősz, de már tél jő dúltan.
/ Gani Zsuzsanna /
Szabó László Dezső : Október 23
Október 23.
Egy bomba robbant a szívemben:
Tüntetés lesz, testvér, tüntetünk!
Forró szívvel, és mit se várva
Egy eszme indult el velünk.
Az idő ősködéből pattant,
És telt vele a csillogó este:
Ezrek és ezrek az utcákon,
Nem lehet ráismerni Pestre.
Az égen száz csillag hunyorgott,
Lenézett egy-két vörös fényre;
Csattant, kiáltott a jelszó:
A rabságnak már legyen vége!
Egy autó oldalán fityegtem,
És alig hittem a szememnek:
Rendőr sehol, s házak tövéből
Asszonyok, lányok integetnek.
,,Ruszkik haza!" - dörren az orkán,
,,Sztálint ledöntjük!" dübörögtek;
ömlött a nép, torok kiáltott,
a jelszavak meg mennydörögtek
Százfejű szörnyek mesévé váltak,
A provokátort meg kikacagták.
A szobor előtt a nagy téren
Régi világuk megtagadták.
Kemény csapás volt mindazokra,
Akik előtt tapsoltak egykor!
Álltak és néztek várakozva,
Ezer és ezer, százezer sor.
Diadal szállt végig a téren,
S mint tűzvész, orkán ült a tájra:
A magasságban zúgni kezdett
Hegesztőpisztoly kékes lángja.
Motorok zúgtak, erőlködtek,
Megingott végre a Gyalázat:
,,Ledöntöttük a Sztálin szobrot!"
Verték, döngették a vázat.
A Rádióhoz, stúdióba!"
,,Vesszen Gerő, a gaz áruló!"
A forró éjszakában indult
Véres útjára száz golyó.
Én is rohantam, és jött Csepel,
Katonák, lányok, asszonyok,
Rendőrök, munkások, ezren, ezren,
Igaz és bátor magyarok.
És sztrájk is indult. Árva népünk
Kezébe vette végre sorsát.
Másnap már vérben fürdött minden,
De feltámadott Magyarország!
Aranybetűkkel, vérrel írva,
Új, nagy fejezetet nyitottunk
Ország-világ történetében:
Szabadságunkat marokra fogtuk!
Új eszme ragyog fenn az égen,
Dátum született a világon,
Mely tűzbe hoz ma minden szívet
/ Szabó László Dezső /
Sinka István :Ősz
Ősz
Fű, fa, virág, dal ma mind olyan szomorú,
Ó, ősz rőthajú Október, te zöld aranyú
pergesd csak, pergesd ezernyi sárga, holt
leveledet s mondd nekik így: Hullongjatok!
S míg édes mákonyoddal ízesül új borod
s drága, ritka fényt szór hideg, kába hold,
jöjj, hervadt ősz s hallgasd: sír az őszi síp.
Ma még úgyis szeretlek, ma még úgyis imádlak,
te rőthajú kedves, képe a méla bájnak.
Mert holnap már, lehet: egy holt sziget
leszel te is s körötted néma roncsok
vergődnek majd, te szép, te múló! Sárguló lombot,
piros levelet adsz most nekem? A nyár, úgye, messze ment?
Csatold le hát ragyogó övedet s várj míg lehet,
Ó, ősz, te szép, te múló, te hervadt, te szent.
/ Sinka István /
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)