Mert az Ősz olyan, hogy nem lehet megunni.
Minden évben rácsodálkozunk és talán
kicsit érzelmesebb szemmel sétálunk egy parkban,
vagy egy hétvégi, erdei sétán. Nem véletlen, hogy
a lírához érzékenyebben kötődő lelkek ilyenkor
többször nyúlnak verseskötethez, a korszellemnek és a divatnak megfelelően
közösségi megosztó portálon lelkesen hívják ki egymást párbajra:
Na, ki hoz szebbet. Van, hogy pillanatnyi élmény, varázslat.
Szeretem az őszt,
ahogy méltóságteljesen átveszi a hatalmat az elhervadt nyár után.
Szeretem az esőt az avaron koppanva,
lágyan, szelíden, puhán.
Az aranyat, a bronzot, a bíbort,
a sárgát és mind e színeket,
hogy öltöztessék díszbe az álomra éhes , megkopott szíveket.
Hogy megmutassák nincs még itt a búcsú ideje,
csak most egy kicsit más a természet ölelő,
óvó szerepe.
Most nem csobbani hív,
nem is hócsatára,
a szüret, mi csábít,
a bor a mámor ára.
Szeretem az őszt,
és az ősz is szeret engem,
ketten lépdelünk a ködös végtelenben.
/ Palotás Petra /
Ősszel a ligetben....
Ültem a padon a halk ligetben,
s ölembe hullt egy falevél.
Jöttéért postát sem fizettem,
- gondoltam - s mégis ideér.
Halk
pergamen. Finom szövésű,
illatos, sárga kis levél.
A fáról hullt, hol néma fésű,
a sárga Ősz neszez, zenél,
s
kifésül mindent és lehullat.
Míg lefoszlik a lomb-ruha,
s mi élt, remélt, kifakulhat;
zörgő avar lesz, halk, puha.
Néztem
a sápadt, kis levélre,
és megborzongtam (jött a szél),
s a liget fáit, ahol érte
suhogva, hullt ezer levél.
De
ő
pihent a kezemen,
mint aki hazaérkezett.
Érezte meleg tenyerem
s a fent mosolygó kék eget.
Ó,
Istenem, ha majd az ősz
jön,
s elkéred földi életem,
majd ott a végső élet-őszön
ilyen lombhullást adj nekem!
Kezedre
szállva én - hulló levél -
elsárgult, földi pergamen;
engedd, pihenjek, hol élet zenél
kezeden, e végtelen kézen.
/ Csiha Kálmán /
Áprilisi képeslap
Üdvözlégy természet!
Most kezdte színeidet
a tavasz újjá festeni
A fák üstökét eső fésüli
Zsendülő pázsitot borzol
és virágruhákban táncol
a szél s szökken felhők fodrára
kéklő hegyek ormára
Illatrajt repít a méhdongás
A harmat gyöngy, napsugárcsillanás
Zizegő sásban madárfészek
s szárnyakat bontó rebbenések
Árad a fény reggelente
aranyló híd víztükörre
Világra tárulnak az ablakok
A zsongó lelkek pici harangok
Könnyíts a szíveden s emeld az égig fel
A hithez – hinni a jót – ott mindegy mennyire kell
akarni vagy elengedni azt, ami nincs
ha a remény tünékeny, elásott, csalóka kincs
mert mégis mindig valahol
valaki új dalt dalol
és új élet fakad a rügyező ágakon
Üdv hát neked is, üdvözlégy barátom!
/ Major Gabriella /
.jpg)
