FEKETE
ISTVÁN :
𝙾𝚔𝚝ó𝚋𝚎𝚛
📖 Hullott
a makk, és megszólalt az erdő
őszi távírója.
Csak
úgy magától szólalt meg egyszerre, hogy akinek füle van, értse
meg, s aki gondolkodik, hát gondolkodjon rajta.
Hullott
a makk, kopogott az avaron, röviden, hosszan, verte a jeleket a
leveleken, mint a vasúti irodában a távírógép, ahol nincs ott a
forgalmista, de a jelek ott maradnak a papírszalagon; mint a riadt
szív a betegágyon, ahol a kopogás gondolatok közé fészkeli
magát, és majd az álmok visszahozzák, mint gyógyító vagy
kétségbeesett jeleket.
Megszólalt
az erdő
őszi távírója,
hogy akinek füle van, hallja meg a terített asztal hívogatását.
A
tölgy meg a cser nem titkolta, mert nem is titkolhatta gyermekei
zajongását, mert akinek élni kell, az élve marad, akit pedig
megesznek az erdei népek, abból nem lesz fa, de nem is lenne jó,
ha minden makk kikelne, hiszen abból kendersűrű
bozót
lenne és nem erdő.
Egyik
hajnalon szólalt
meg az erdő
távírója,
tapogatózva, mint a keresgélő
hívójelek,
mint a szerény bolt, amelynek nem kell nagy reklám. Természetesen
először
a mátyásmadár hallotta meg, aki felborzolta fején a tollat, ami
nála a gondolkodást jelenti. Az irányt mindenesetre megjegyezte
magának, és majd ha éhes lesz, emlékezni fog erre az irányra, és
emlékezni fog, hogy a távíró neki azt mondta: élelem.
Ezen
a napon melegen közel hajolt az erdőhöz
a nap, és megszámlálhatatlan sugara közül pár ezer talán éppen
a makkokat vette kezelésbe, mert elérkezett az ideje.
Az
öreg tölgy elálmosodott. A gyökerek csak úgy tessék-lássék
szívtak fel egy kis táplálékot, nedvességet, mert a fa jóllakott
már, s némelyik makk olyan kövér volt, hogy diónak is elmehetett
volna. Ezek azután fészkelődni
kezdtek a bölcsőben,
a földre
néztek, ami az élet nagy kalandjának ígéretével csábította
őket,
s az őszi nap melegarany sugarai kitágították
a kis csészéket, az éjszakai hideg összehúzta, másnap a meleg
újra kitágította, s az öreg fa levelei zizegve sóhajtottak.
– Menjetek!
S
a kis makkok fejest ugrottak a mélységbe.
Ekkor
szólalt meg az erdő
ősi, őszi távírója,
és most már nem is hallgat el, amíg egy szem lesz a fán, mert az
öreg fa küldi őket,
és
szólt már a szélnek is, hogy mozgassa meg az ágakat.
A
szél elfolyva aludt a domboldalon, és kedvetlenül szedte össze
magát, de az öreg fa tekintély volt az erdőn,
és
nem akart vele kikezdeni.
– Zuzuuuuu
– lódult meg nagy hangon, bár elég lagymatagon, meg is perdült
az ágak között, és hullott a makk, mint a jégverés. Aztán
megült az ágak között a szél, mert unta az egészet.
– Csodálatos
vagy, öreg tölgy – suttogta ravaszul –, és erős,
mint a hegy. Alig tudlak megmozgatni. Holnap újra
eljövök.
Az
öreg fának jólesett a dicséret, de mire válaszolhatott volna, a
szél már nem volt sehol, mert átlendült a dombon, s elfeküdt a
túlsó oldalon a kellemes őszi
napsütésben.
„Azt
hiszi az öreg Böhönc, hogy engem ugráltathat – gondolta még
elalvás előtt
szuszogva és
tiszteletlenül –, hullik már a makk magától is...”
Hullott
is! És most újra csendesen jelzett az erdő
távírója,
de az előbbi
nekilódulást
már meghallotta mindenki, akit a terített asztal érdekel. A völgy
hajlásában egy óriás, de sovány vaddisznó ült fel, és
pontosan odanézett, ahol záporozva hullott a makk, és körülötte
hat kis süldő
ugyanúgy
ült fel, mint anyjuk, ugyanoda néztek, bár a sűrűtől
semmit nem láthattak.
Így ültek pár másodpercig, mint nagy hajó mellett a kis
csónakok, és bár az idén születtek, és makkhullást most
hallottak először,
tudták, hogy a távíró a terített asztalt jelenti.
Feljebb
a sarjerdő
egy kis tisztásán
egy vén szarvastehén fordította arra füleit, s mellette borja.
Bele is szagolnak az elvonuló szélbe, amelynek kellemes, kesernyés,
frissen hullott makkszaga van. A vén tehén szimatol, és biztatóan
néz fiára. A kisborjúnak ez a nézés jólesik, mert – a fene
tudja, miért – az anyai szeretetet pár napig nélkülöznie
kellett. Furcsa volt ez nagyon. Addig kötelessége volt anyjával
járni, most meg, hogy követni akarta, az anya dühösen toppantott,
sőt
el is lökte,
és a szeme villogott: „Itt maradsz!”
És
peckesen elvonult valami furcsa ordítozás irányába, éppen csak a
farát nem riszálta.
A
kisborjú ijedten és éhesen lapult, mert a derék anya szopni sem
engedte. És rémülten, borzongva hallgatta az ismeretlenül is
ismerős
hangokat: a bikák
bőgését.
Lapult hát és félt, de valamit evegetett.
Anyja
pár nap múlva ugyan előkerült,
de olyan szaga volt, hogy undorral fordította el a fejét, mintha
azt mondta volna: „Anyám, büdös vagy...” – s a tisztes anya
talán megsértődött,
mert éppen csak végignézte tavalyi szerelme gyümölcsét, és
majdnem tánclépésben távozott.
A
borjú elkeseredetten nézett utána.
Aztán
megjött újra az öreg tehén, és már nem ment el, de idegensége
és szemének taszító villanásai csak most múltak el véglegesen,
hogy ismét anya lett, és megszólalt az erdő
időjelző, ősi távírója.
– Este
oda megyünk – nézett az öreg tehén fiára szelíden, mint a jó
anyák általában.
És
oda is mentek, megzavarva egy rókát, aki szintén megértette a
guruló kis makkok zörgésének titkos jeleit, bár neki nem azt
mondta a távíró, hogy makk, hanem azt, hogy egér.
Mert
az egerek is szerették a makkot, majdnem annyira, mint őket
a róka.
Mindezeken felül az ember is szereti a makkot, nem enni ugyan, de
elültetni... és tudja, hogy az öreg tölgy alá ilyenkor odajárnak
az erdei népek, és rókát, elmaradt borjút, egy süldőcskét
esetleg meg is lőnek.
Az
ember ezért
fent ül a fán, és úgy határoz, hogy a rókát hagyja még egy
kicsit egerészni, aztán agyonlövi. Hadd pusztítsa még az
egereket, akik az ember tulajdonát, a makkot pusztítják. Mert itt
minden az ember tulajdona, tehát a róka is.
A
róka már három egeret megfogott, a negyediket elügyetlenkedte,
mert ideges. Mert van valami a levegőben,
ami nyugtalanítja.
Amikor a vadász arra gondol, hogy a rókát most már mégiscsak
meglövi, a róka kis, sunyi szemei riadtan néznek körül, a
gerincén mintha hangyák mászkálnának, de a híres rókaorr hiába
kutat áruló szimat után, és füle sem jelez semmi veszedelmet.
A
vadász aztán elhalasztja a lövést, mert nemcsak szeme van, aminek
ragadozó sugarai felborzolják a róka idegeit, de szíve is, ami
ellaposítja a gyilkos gondolatokat. Hiszen most hasznos a róka
koma... de itt egyébként sincs apróvad...
Ezeknek
a gondolatoknak is lehet valami kisugárzásuk, mert a róka
megnyugszik, és már a hatodik egeret nyeli, amikor:
– Reccs!
– A makkra érkező
borjú
valami rejtett ágra lépett, az erdész szeme odaugrott a sűrűségre,
ahol még nem láthatott semmit, s amikor visszavillant a fa alá, a
rókának már csak eltűnő
farka végét
látta, mert a reccsenéstől
rémülten
ugrott a bokrok közé, mintha a menekülés halkuló zörgésébe
ugrott volna.
A
vadász azt gondolja, hogy előbb
kellett volna meglőni... de belül
valahol mélyen, egy kis puha öröm takargatja ezeket a hivatalos
gondolatokat. Szinte vidáman néz az elmosódó zörgés után, s
amikor visszafordítja fejét, szinte megdöbben – pedig hányszor
látta már ezt a jelenetet –, az öreg tehén és borja már kint
áll a tisztáson. Most már a borjú is vigyázott, hová lép, mert
megjelenésük csendesebb volt, mint egy látomás.
És
most állnak, mint két szobor. A tehénnek csak az orra szívja a
levegőt,
s mivel a levegő tiszta, a róka
elugrásáról pedig tudta, hogy mi volt, hát minden félelem nélkül
vezette borját a fa alá. Felcsípett egy makkot, ropogtatni kezdte,
s a borjúra nézett.
– Egyél!
A
vadász a fán mosolyog. Az öreg tehenet ismeri, a borjú erős,
életrevaló,
a puskára nem is gondol.
Esteledik. Valahol egy bagoly
jajong, feltünedeznek a csillagok, halkan hull a makk. A föld
sötétsége emelkedik, mint az áradat, s amikor a vadász lenéz, a
fa alá, a két szarvas már nincs sehol.
A
vadász ennek is örül, mert nem kell megriasztani őket,
hát
gyorsan lekúszik a magaslesről,
s amint hazafelé
ballag, olyan érzése van, mintha egy kicsit tolvaj lenne, mintha az
erdő
talán
mégis az erdőé
lenne, s minden, ami benne van. Minden, amíg él, minden, ami élet.
Kivágni lehet, agyonlőni
lehet, kell is néha,
de ez már nem erdő,
és
nem az erdőé.
– Igen...
igen – kopog a vén fa őszi
távírója
–, s hogy ezt most megérted, te is az erdőé
vagy. Amíg csak élsz. Hogy aztán mi lesz, azt csak te tudod.
Ember. Te mindent tudsz, ami az élet, és az átalakulás között
van, mi nem tudunk semmit... bizony semmit... de mi csináljuk.
A
vadász már a szőlők
alatt ballag, s szívében
álmodozó béke van, mintha egyedül lenne a világon.
Pedig
nincs egyedül.
Az
egyik szőlőtőke
alól
keskeny, ravasz rókaszem figyeli a legnagyobb nyugalommal. Ilyenkor
az ember nem ártalmas, mert nem lát...
Egyébként
a róka is most érkezett, egy másik makkhullató öreg fa alól,
ahonnét sürgősen
távoznia
kellett, mert ott meg az öreg koca zavarta meg nyüzsgő,
erőszakos malacaival. A szegény
kis róka az eget lekáromkodta volna, ha ember, hogy még enni sem
hagyják, de mivel csak egy kis róka volt, nem káromkodott, hanem
tűnődött
egy kicsit; aztán a szőlők
felé
fordult, mert a lenyelt, zsíros egérkék határozottan gyümölcsöt
kívántak.
– Jó!
– egyezett bele a róka, és most egy szép, terjedelmes tőke
alatt fekszik, amelyen a dús
fürtök majd a földet érik. Itt nincs szarvas, nincs disznó, és
nincs ember. S a szőlő,
mint a méz...
Közben
észre se veszi, hogy a dombtetőre,
mint egy kedélyes,
pohos vincellér, felballag a hold, szelíd derengést szitál a
világra, s palacsintaképe csak akkor derül kerekre, amikor
meglátja, hogy a malomkő
asztalnál
venyigetűz
mellett várja
már a régi barát, szőlővel
és
lágy kenyérrel a derűs,
kedves, mustszagú
Október.
(1962)
.jpg)
