Most lép az év a másik lábnyomába,
a lábnyom pontos, megőrizte fagy,
a lábnyom üres, mégis benne vagy.
És ellenállsz esőnek, sárnak.
Nem kocogtál el végképp az üresbe,
de itt maradtál nekünk a tüzesbe.
Az üres nyomból is hangzik az ének.
Mit tettem jól és mit nem tettem,
emberésszel követhetetlen.
Hogy a kardnak útjába álltam,
s nem hagytam, hogy árokszélen
az Úristen fogja kézen.
Károlyi Amy
Paluska Jánosné : Decemberi ígéret
Decemberi ígéret
Decemberben fázik a madár,
decemberben fázik az ember,
decemberben deres a határ,
decemberben befagy a tenger.
Decemberben fényes a csizma,
decemberben tele az ablak,
decemberben ragyog a csillag,
decemberben új reményt kaphatsz.
Decemberben bízik a lélek,
decemberben már várva várja,
decemberben eljő egy gyermek,
decemberben lesz, ki megváltja.
/ Paluska Jánosné /
Kifelé az évnek a szekere rúdja,
Pályáját a nap is csak robotban futja,
Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
Ahol a reggel van, ott a dél, az este.
Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el,
Megelégedtem már sovány böjtjeiddel;
Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
Kívánok jó utat s jó egészséget. -
Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
Mely hiába mondja; hogy: "csütörtök, péntek",
Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.
Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
Legalább nem esett életemen csorba:
A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
Legalább nem hagyja lyukasan a földet.
/ Arany János /
Bárdos Edit : Decemberi fénysugár
Decemberi fénysugár
Fagy dala cseng, deret szitál
Fehéren ölelő csendben,
Szél lebben lelked fátyolán,
Könnyet idéz a szemedben.
Érzed a fényt, a várt csodát,
Szeretet szárnyal szívedben,
Féltőn építed templomát,
Igét remélsz az ünnepben.
Messiást vársz ez éjszakán.
Messiást vársz ez éjszakán.
Igét remélsz az ünnepben,
Féltőn építed templomát.
Szeretet szárnyal szívedben,
Érzed a fényt, a várt csodát,
Könnyet idéz a szemedben,
Szél lebben lelked fátyolán,
Fehéren ölelő csendben
Fagy dala cseng, hallgat a táj.
/ Bárdos Edit /
Gárdonyi Géza : December
Már
tegnap ősz
volt, tiszta és
napos:
a virágkóró dértől harmatos:
a fák kopaszak, de zöld a várhalom.
S én sütkéreztem künn a szép napon.
Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ,
és hótól lombosak a kerti fák.
Ünnepi
pompa s mégis szomorít.
Mintha az ősznek tarka színeit
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr az éjjelen
- "Legyen a világ ezentúl fehér!"
...És lett a világ tündöklő fehér.
Ilyen
lesz egykor a kihalt világ:
így állnak a házak, paloták,
és sehol ember, sehol egy madár,
sehol egy fűszál, sehol egy bogár,
sehol egy út és sehol lábnyomok,
csak fehér erdők, fehér városok,
fehér pompában, fehér pusztaság, -
felhőtlen ég és örök némaság.
Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,
s hogy búsan nézem ezt a bús világot,
valami mondja: utoljára nézed,
mert meglehet, hogy utoljára látod!
Óh
csak télen ne érjen a halál.
Olyan csúnya a téli temetés!
A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,
a hóba ütött fáklya serceg és
lábát rázza a ministráns gyerek,
a pap szilvakék orral didereg,
a kántor meg a kezét zsebre tolva,
a zsoltár verset könyv nélkül rikoltja.
Mert
tudom én, ha halva fekszem is,
nem hal meg bennem minden gondolat,
mint leégett ház omladéka közt
van még szikra a hűlt hamu alatt.
Így marad bennem egy kis öntudat.
És hallom majd a sok jövést-menést,
a harangozást, a leszögelést,
az elhadart circumdederuntot,
a köhögést, a gyors miatyánkot,
s a kocsit hogy a havon nyikorog.
Míg végre csend van. Magam maradok.
Az élet oly bús, oly vigasztalan.
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen,
aztán sötét van, sötét lesz sokáig, -
csak a hó világít.
Égj
öreg kályha, lehelj meleget!
Ott künn a világ jéggé dermedett.
Minden élő a zugokba vonul.
Oh mennyi panasz száll a hó alul,
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.
Barlangban a medve: s mi is emberek
mi is csak rakott barlangban lakunk,
s miről a medve, arról álmodunk.
Oh
csak még egyszer jöjj el szép tavasz,
te enyhe napfény, zöldelő fűszál!
Oh csak még egyszer lássak ibolyát,
s hulljon arcomba meleg napsugár.
Hadd haljak meg egy tavaszi napon,
s a szívemre tegyetek ibolyát.
Mindegy, ha én már azt nem is tudom,
csak tegyetek szívemre ibolyát.
/ Gárdonyi Géza /
Kora reggel sötétszürke fellegek ülték meg az égbolt minden szegletét, még a legrejtettebb zugokban is a félhomály uralkodott. A virradat nehezen köszöntött rá az erdőre, és mintha ezen a reggelen esze ágában sem lett volna átadni a helyét a nappali világosságnak. Majd egészen lassan, komótosan csak helyet nyert ezen a reggelen is. Nyolc óra felé járt az idő, amikor könnyed pihék kezdtek el táncolni a mozdulatlan levegőben. Ahogy teltek a percek egyre több és több kristály érkezett fentről a magasból és halk, szinte alig hallható csilingelő zenéjük betöltötte a tájat. A milliónyi hókristály újra felfogta a fényt és a reggeli világosságot. De mégis oly csodálatosan szép volt az idei első, igazi havazás. Örömmel néztem táncukat, mintha felhőtlen jókedve kerítette volna őket is hatalmába. Csak könnyedén lebegtek, és mintha eszük ágában sem lett volna célhoz érniük. Végül annak rendje és módja szerint mindannyian betöltötték rendeltetésüket, és egyre-egyre vastagodó bundába öltöztették az erdők, mezők ösvényeit. Puhán feküdtek rá mindenre, ami az útjukba került, súlytalan fehér takaróval fedték be a fák, a bokrok csupasz ágait, a fűszálakat, és a talajon pihenő őszi avart.
Az égbolt kiszakadt dunnájából egész álló nap, egész este csak hullottak és hullottak a könnyed pihék, egy kósza pillanatra sem hagyott alább a havazás.
December
December, december,
a világ csilingel,
hóember hófején
fazék a cilinder.
Kis bunda, nagy bunda,
kell már a szőrkucsma,
hópaplant sző a tél
medvére, mókusra.
Kis csizma, nagy csizma
csikorgó hóban jár,
piros kis orroddal
cinegét foghatnál.
December deret fúj,
december fagyot hoz,
a világ mégiscsak
ünnepre harangoz.
Hamvadó alkonyban
csillag gyúl faágon,
meglátod, egyszer csak
itt lesz a karácsony!
Pásztorok hirdették,
angyalok dalolták,
meséknél szebb ez a
tündöklő valóság.
/ Fésüs Éva /
Oh, illatos decemberi ének,
narancsparkok és ropogó neszek
koszorúján suhannak a rének,
mint mikor a szeretet csak rezeg
a mellkason és hirtelen fakad, árad
s elönti a félszeg, szomjas porcikákat.
Az óra lengve jár még, ha jár még
s a Hold az éj köntösébe hízva
kémleli, a sok csilló ajándék
mint leli meg rejtekét a csizma
belsejében: mint rémült egérke bújik
s összekuporodik a holnapi újig.
S az ajkakról lemálló méla szó,
a pillák közötti árvácska jaj,
a csókokra billenő tél, a hó,
s e tiszta, gyermeki lármás kacaj
most a világnak nyugodt fejére terül:
a hitetlen se éljen reménytelenül.
/ Budai Zolka /
Tóth Árpád : Téli verőfény
Téli verőfény
Mit
ablakom körülfog vén kerettel,
Megfrissül most az únt, szomoru táj,
Víg napsugár pingál aranyecsettel
Az ócska képen és restaurál:
A régi Mester megkopott müvét
Ragyogni szítja most az új lazúr,
E vén világba zárt örök szivét
Feldobogtatja nékem most az Úr.
Egy ócska házon a rőt téglakémény
Most ég felé bíbor kedvvel feszül,
Az égbe szökken víg erotikával,
S az édes levegőbe idvezül.
A lanka dombok telt, kerek vonalja
Kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra,
Hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva,
Most szívja kebleit tán duzzadóra.
Jó volna a mezőkre futni mostan,
Ugy-e szivem, bánat beteg bolondja?
Torkomból, melyből vér hördült pirossan,
Hurrák skárlát szökőkútja bugyogna.
Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:
E két karon, mely az égbe ivel,
E két feszülő, lüktető csatornán
A boldog magasságba folyni fel!
Csitt! megvakult a fény, oda a részeg percek ...
/ Tóth Árpád /
Alakszandr Szergejevics Puskin : Téli reggel
Téli Reggel
Csodás
idő:
fagy - napsütésben,
s te szenderegsz még, drága szépem?
Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
Még álom rezg szemed tavában,
ébredj észak szép hajnalában,
s kelj föl, mint Észak csillaga.
Az este még, tudod, vihar dúlt,
a szél felhőt kergetve zajdult...
A hold, a sápadt és sovány,
sárgán bujkált felhők nyomában...
Te búsan ültél kis szobádban,
de mindez elmúlt mára, lám.
Ma kéklőn domborul a mennybolt,
a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
szűzen fehérlik rajt a fény;
csak távol erdők barna fátyla,
sötétlik a zöld fenyők sudárja,
s a nap sétál a tó jegén.
Borostyánszínű fényben fürdő
szobánkban izzik már a kürtő,
a kályhatűz vígan recseg,
be jó is itt a langymelegben!
De még jobb lesz a friss hidegben
szánkázni, kedvesem, veled.
Tüzes csikó röpíti szánunk,
hajrá, vidáman messze szállunk,
a tarlót is bejárjuk ott,
hol nyáron zöldelt, és az erdőt,
a nemrég lombosan merengőt,
s minden szívünkhöz nőtt zugo
/ Alakszandre Szergejevics Puskin /Tél
Vajon miért vár az ember mindig másik évszakot? (...) Miért ne lehetne örülni a télnek, amely szemlátomást nem óhajt enyhíteni a szorításán, és amolyan színházi havat szór a járdákra, amikor mindjárt itt a március? A nyár úgyis eljön, és a következő tél is, amikor már egy évvel öregebbek leszünk, és egy évvel közelebb kerülünk ahhoz, amitől úgy félünk.
/ Iselin C ,Hermann/
Aranyos Ervin : Jön a Télapó
Meseszánon Ősz apóka,
messzi földről jön közénk.
Arcán deres, nagy szakálla,
rajta piros öltözék.
Fenn a szánon, ezer álom,
ajándékok halmaza,
ezt kell neki széthordani,
addig nem mehet haza.
Sok-sok gyermek él a földön
és ő mindet ismeri.
Varázsgömbjén, egész évben
mindig Őket kémleli.
Nem csoda, hogy tájékozott,
tudja melyik csintalan,
ki ül gyakran a sarokban,
s melyik vidám, gondtalan.
Kit szid meg az Óvó néni,
ha huncutságon jár esze?
Aki néha rosszalkodik,
vajon máskor jót tesz-e?
Ajándékot mindegyik kap,
mivel nincs is rossz gyerek,
de Télapó figyelmeztet:
- Legyél jó, mert figyelek!
Mindenkinek jut ajándék,
mert azt tudja Télapó:
Ajándékot nem csak kapni,
- igazából ADNI JÓ!
/ Aranyosi Ervin /
Szent Mikulás
Te vagy a Mikulás. Az igazi. Aki nem csak egy napon érkezik, nem csak egy napon ad. Hanem mindig. Aki pontosan ismer, és mindig azt adja, amit kell. Amire szükségem van. Nem kell levelet írnom, nem kell kérnem. Adod. Mert figyelsz rám. És te jobban tudod, mikor mire van szükségem, mint én.
/ Csitáry-Hock Tamás /
Kovács András Ferenc : Erdélyi Tél
Erdélyi tél
Mindent
befújnak, fednek zord havak.
Jégcsap-szakáll csüng bölcs kunyhó-ereszrül:
Karmos szelek zimankót hordanak
Aggult időben, Erdélyen keresztül.
Vén fák az erdőn fölcsikorganak,
Hunyt csillagképek régi fénye rezdül,
S az égi órák visszaforganak…
Aggult időben, Erdélyen keresztül
Karmos szelek zimankót hordanak,
Jégcsap-szakáll csüng bölcs kunyhó-ereszrül:
Mindent befújnak, fednek zord havak.
/ Kovács András Ferenc /
Juhász Gyula : Magyar tél
A kicsi kocsma ablaka világos,
Fehér virágos, mint a temető,
Holnap a nap éppen vér ködösen áldoz
S a hold sápadt sarlója egyre nő.
Az este jő és a fehér keresztek
Nagy békessége integet felénk,
Szelíd magánya a mély ,ősi kertnek,
Hol megpihen majd minden nemzedék.
A tünde ég pásztor tüzei lassan
Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
A temetőben és a kocsma zajban,
Egy néma angyal halkan áthalad.
A szárnyakat hallják egy pillanatra
A vén ivók s bús holtak,csöndbe lenn,
A Bodri szűköl,a havat kaparja
S a kakukk óra megáll hirtelen.
Babona, bánat, borok és botorság,
Mind összekapnak és a kocsma zug,
Fölzengenek az átkok és a nóták
És döngetik a temetőkaput!
/ Juhász Gyula /
Önmagára talált már a november,
fázóssá válik az olykor enyhe idő.
Elbúcsúztak a hosszú nappalok rég,
szívünkben rövidebb lett egy esztendő...
Így, év végéhez közeledvén,
fagyosra váltanak a sápadt hajnalok,
Korán sötétbe fordultak már,
az amúgy is szürke hétköznapok.
Hamarosan itt a Mikulás, nyomában a Karácsony.
Szinte lóvágtában rohan az idő!
Oly gyorsan elszaladt ez az év is,
és újra köszöntőt mondhat,
egy új esztendő..
/ Kovás Gabriella /
A novembernek éle, foga van.
A tél fenyeget a metsző szelekbe:
Mi eltámolygunk bús hajléktalan
S csak kérdezgetjük: hova, merre?
E gazdag sík módos lakót keres.
Nekünk felmondott még a nyáron,
Itt nincs számunkra lomb eresz,
Gyerünk gyerünk én édes párom.
Két fészekülő, hű öreg madár
Kiszáll az estbe hogy elvándorolna.
A borus ég, mely körül lángban áll,
Komoran néz a vándorokra.
Hová-hová?... - lehallik tört beszédük,
Teher a gond a két öreg madáron. -
Gyerünk gyerünk én édes párom.
/ Bárd Miklós /
Több már a fák alján a lomb
mint fönt a görbe ágakon,
Mintha bíbor-arany ruhájuk
ledobnák haldokló királyok
s állnának csontra-bőre vált
tagokkal,várván a halált.
A nap felhők között úszik,
tengeren túlra utazik,
kivándorol,menekül innen,
hol lassan veszni indul minden,
keres magának jobb hazát,
odacsempészi aranyát.
Ősz vicsorog rám,messzeküld.
" Meghalsz,ha el nem menekülsz!"
Csikorgó szelek noszogatnak,
bekopognak,remeg az ablak.
De én csak állok,mint a fák,
kopaszon várom a halált.
/ Sárközi György /
Novemberi falevél
Tavasz volt amikor rügyeztél
meleg napsugárral leveleztél
éltető zápor permetezett rád
veled lombosodott hűst adó magas fád
hallottál gyermek kacajt
s vidám madárdalt
éjszaka fészket takargattál
s nappal alattad számos nemzedék szaladgál
most sajnos eljött szomorú sorsod s lehullottál
és oly sok mindent csendesen betakartál
szeretteinket kik elmentek régen
s ott lebegnek ők a novemberi éjben
fájó szívünk úgy hiányolja őket
Őket a soha vissza nem térőket
kiket szeretet nélkül emlegetnünk nem lehet
itt vannak ők velünk nékünk kedves szellemek
szívünkbe zártuk édes arcukat
kik már megvívták nehéz harcukat
fülünkbe visszacseng vidám nevetésük
kiknek hű és kötődő hozzánk a lelkük
rájuk emlékezünk ma este
értük ég mécsesünk, s mi szív-repesve
kézen fogva csendesen, megszeppenve állunk
céllal, s céltalan őrájuk találunk
szent temetőknek virág tengerében
csöppnyi tábortüzek ragyogó fényében
imát s fohászt rebeg a szánk
ti sem feledjetek, emlékezzetek ránk
és te kedves halott novemberi falevél
takargass be mindenkit melegen ki nem él.
/ Takácsné Tóth Krisztina /
Márton nap
Múlik az ősz, szép csendesen,
Márton napja közeleg,
elfogynak a kerti munkák,
napsugár is didereg.
Szőlő leve borrá érett,
csordulhat a pohárba,
itt az idő kóstolásra,
csak ne vigyük túlzásba!
Kislibák is nagyra nőttek,
megértek a vágásra,
pecsenyeként kerülnek fel
háziasszony táljára.
Ha nem akarsz egész évben
korgó hassal koplalni,
tömött lúdnak finom húsát
bizony meg kell kóstolni.
Ünnepeljük meg a termést
evéssel és ivással,
búcsúztassunk gazdaévet
Márton-napi vígsággal!
/ Vörös Judit /
HALOTTAK NAPJÁRA
Ősz van. Lehullanak a lombok, kopárak maradnak az ágak. A halottak napja is elmúlik. Emlékeztünk, virágot vittünk a sírokra, gyertyát gyújtottunk. Imádkoztunk. Föl kell tenni magunknak a kérdést ezekben a napokban: vajon hozzátartozóinkat látogattuk-e olyan szorgalmasan, mint ahogyan a sírjukat? Vajon törődtünk-e velük életükben úgy, ahogyan kellett?
A halottak napja után arra kell gondolnunk, hogy ,,élők napja" minden napunk. Addig tudunk igazán szeretni, amíg ebben a testben élünk. És üresen kong minden szavunk az örök életről, ha ezt az ideig-óráig tartó életet nem tudjuk megtölteni értelemmel, igaz értékekkel, tiszta szeretettel.
Babits Mihály versei között olvasom, a címe ,,Memento"
A hajad olyan fekete
a ruhád oly fehér;
az ifjuság igérete
az élettel felér.
Ó csal az ember élete!
Ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér...
Szokták mondani, hogy csak az öregszik meg, aki megéri... Hadd játsszam a szavakkal: ,,megéri" megöregedni, ha az ember mer szépen élni. Érdemes szépen élni. S merjünk föltekinteni azokra, akik tudtak szépen élni. És becsüljük meg azokat, akik még köztünk vannak. A szeretet által lesz szép az életünk. Úgy, hogy mi szeretünk másokat. Erre adott példát nekünk Jézus, aki odaadta értünk az életét. És ezáltal győzte le a halált.
K.R Tihanyi Bencés Apátság