EGY SZÁZSZORSZÉPHEZ
Te kicsike piros virágszál,
bizony,
rossz órában fakadtál,
hogy
így ekém alá jutottál,
s
kitéptelek:
most
már hiába gyógyítgatnám
kis
testedet.
Mitől most szárad meghajolt,
jaj,
nem a hű
pacsirta volt,
szép
hajnali látogatód,
ki
felfelé
lendült
rólad, úgy csattogott
a
nap felé.
Hogy fútt, harapott a hideg szél,
be
zord is volt, amikor születtél,
s
te mily vidáman tekingettél
ide-oda,
védte
törékeny száradat még
a
földanya.
Bezzeg, a büszke díszvirágok
fában,
falban védőt
találnak!
Neked
nem jutott se rög se támasz,
se
kődarab,
ott
nősz a tarlón,
meg se látnak,
olyan
magad.
Be igénytelen öltözéked!
Szirmaiddal
a napot nézed,
csak
tartod szelíd fejecskédet,
és
úgy figyelsz:
lám,
most az ekevas kitépett,
sárban
heversz.
E vég vár az ártatlan lányra,
az
árva, falusi virágra,
ki
tört szívvel marad magára,
ha
rászedik,
aztán
veti a sors a sárba,
mint
téged itt.
A
költőt
is ez a vég
várja:
zúg
életének óceánja,
fülel
a bölcs tanok szavára,
s
nem jegyzi meg,
aztán
orkán, hab sújt reája,
és
elsüllyed.
E vég a szenvedőnek vége,
kit
megrokkant kínja, reménye,
s
eljut a romlás peremére,
ártatlanul,
aztán
nem vágyik, csak az égbe,
s
a mélybe hull.
Ki könnyet ontasz e virágra,
rád
is e vég vár nemsokára,
a
Pusztulás ekevasára
kerülsz
hamar:
aztán
rád omlik a barázda
és
eltakar.
/ Robert Burns /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése