Hónapokról versek ,idézetek .képek
A hótakaró mindent egyformán belep: a fákat, a gyepszőnyeget,
az utcákat, háztetőket, autókat. Amerre csak nézünk, minden fehér.
A hólepte gyep egyformának tűnik, akár szépen gondozott, akár
ápolatlan. A vadonatúj, ragyogó autót nem lehet megkülönböztetni
a tízéves, rozsdás csotrogánytól. Minden tisztának és üdének látszik,
még az is, amit megviselt az idő és a rossz használat. A hó, akárcsak
a csendes halál, mindent egyenlővé tesz.
/ Adrienne
Ivey
Fenyves erdő fái közt
délceg szellő vágtat.
Kristálypaplan borítja
reggelre a tájat.
Fodros
felhők
úsznak
el
felettünk az égen-;
Hópelyheket szórva szét
erdőkön, és réten.
Fehér
ingbe öltözött
hajnalra a város.
Hófehér a háztető,
és az út sem sáros.
Erdő
széli
domboldal,
mintha minket várna-
Hótakarót hint a szél
a didergő tájra.
Hókristályok
roppannak,
amerre csak járunk.
Vegyük elő szaporán
a tavalyi szánunk! Fel
/ Mentovics Éva /
Havazik
Csendesen.
Nyugodtan. A pihék lassan, könnyedén hullnak alá az égből.
Nyugalmat árasztva. Szépséget hozva. Fehérséget, tisztaságot adva.
Széppé, tisztává, békéssé tesznek mindent. De a pelyhek nem csak
egyszerű pelyhek. Nem csak vízből formált kristálycsodák. Nagyobb
csoda van bennük. A nyugalom csodája. A tisztaság, puhaság,
őszinteség csodája. És beszélnek, van hangjuk, gyönyörű szemük és
szépséges mosolyuk. Mert minden hópehelyben ott vagy, minden
hópehely Te vagy. Aki széppé, tisztává, békéssé teszel mindent.
Nekem. Bennem.
/ Csitáry-Hock Tamás /
Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és
kapcsolataink fényét, melegét. Minden fényforrás és melegség kialszik,
kihűl, ha nem kap fűtőanyagot, táplálékot. A kapcsolatok fűtőanyaga a
törődés. Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok
elszürkülése veszélyezteti.
Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek ahhoz a gyengédséghez,
csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek az udvarlás
idején természetesek voltak. Enélkül minden kapcsolat elsötétedik és kihűl.
Az ok legtöbbször nem is a szeretetlenség, hanem csak a kényelmesség és
a lustaság. Túl nagy árat kell fizetni érte.
Az ember is, mint a növény, arrafelé fordul, ahonnét fény és melegség
sugárzik rá.
/ Popper
Péter /
Ül a tél a hegy tetején
Ül
a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.
Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.
Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.
Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.
Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.
Lepihen és a szürkület
csöndjében füstöt ereget.
/ Kányádi Sándor /
Tél
Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke köd fátylat borít a Tél.
Túl
a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...
Néma
a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.
Mélyen
a völgybon,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a tél
/ Wass Albert /
Január
(régiesen Januárius) az év első,
31 napos hónapja
a Gergely-naptárban. Nevét Ianusról kapta, aki a kapuk és átjárók
istene volt az ókori római mitológiában.
A népi kalendárium szerint január neve Boldogasszony hava.[1] A 18. században a magyar nyelvújítók a januárnak a zúzoros nevet adták.
A január és a február volt az utolsó két hónap, amit utólag hozzáadtak a római naptárhoz, mivel az ókori rómaiaknál ez a téli időszak eredetileg nem kapott hónapot. Bár egy ideig még március volt az év első hónapja, hamarosan a január vette át ezt a helyet. Ezt követően a konzulok is január 1-jén léptek hivatalba.
A hónap első napja a mindenki által ismert újév napja.
Forrás: A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hová
jutottam? Nem tudom.
Szeretni, nem szeretni: vétek.
Ha volna még akáclevél,
azon számlálnám érverésed.
A magamét is számolom,
a csontok közti félsötétet
fél-éjszakán át szaggatom -
ha volna még akáclevél,
felelni tudna értem, érted -
egy alvadt vér a mellkasom.
*
Hogy füstölgött az a folyó,
hogy füstölgött a téli alkonyatban!
Érzett az alvilági hő,
még átsütött a földalatti katlan,
melyből zuhogva dőlt elő -
a zúzmarás, fehér sötétben
egy sor fekete nád, s a gyéren
hófoltos, néma, sík mező -
hogy füstölögne itt a vérem,
az alvilágból felszökő,
hogy füstölögne a félsötétben.
*
Hosszabbodik a nap az évben,
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
s a sűrű, alvilági vízzel
míg gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magamra.
/ Nemes Nagy Ágnes /
Ilyenkor januárban
Ilyenkor
januárban,
amikor kinyitott borotvával
rohangálnak a szelek az erdők között
s a be-beszakadó hóban
négykézláb vonszolja magát a Nap is,
mindig a télben elesett katonákra gondolok.
Ott feketednek egymás után
az összegyüremkedett fehérségben,
mint menekülő kocsikról
ledobált csomagok.
Nem kellenek már senkinek.
Nem kellenek már a kárhozatnak sem.
Karácsony elmúlt,
az óév elmúlt,
az élet elmúlt
s a haza helyén egy irgalmatlan bombatölcsér.
Ilyenkor januárban,
mikor a keletre szálló varjúk
recsegő jégcsapoknak röpülnek neki a láthatáron,
mindig elindulok én is
az elbitangolt halottak útján.
Sínek kísérnek hosszan
és Ukrajna sebe kísér,
ágyúlövések és Oroszország,
elüszkösödött szájak
a katyusa-golyókkal átluggatott levegőben,
zsákok,
melyekre vérrel írtak,
templom-kupolák,
melyekhez agonizáló szemek menekültek.
Ilyenkor januárban,
mikor meghosszabbodnak az utak
idegen alföldeken,
de bent lerövidülnek a halál felé,
mindig elfelejtem, hogy valaha éltem is,
hogy húsom elevenebb volt,
mint a dinnye húsa,
elevenebb, mint a karmoló fáké
s fejemen, a jégrücskös katonapokróc helyett,
még nyári lombok is csuszkoráltak.
/ Csoóri Sándor /
Január
A
harangok elhallgattak, az ünneplők
a nagy csöndben
az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre
gondoltak, a halottakra, az életre.
Mit is akarok, még az élettől? - gondoltam, pezsgőspohárral a kezemben. - Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?
Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?
Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele az életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek, és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.
Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta. De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot. Erre születtem. Nehéz elismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.
Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dinamittal járna az emberek között. Nem lehet ,,gyakorolni" az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, melyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem. Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.
Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak, az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden tetszetős és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is. Az idő megtanított reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság, mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg és pogány ünneppé avatta az életet. Vegyél karjaidba, Idő, úsztass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul.
/ Márai Sándor /
Január
A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.
A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése: csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,
a
pára tartja tenyerén,
a semmin ül a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.
Minden
fehér, csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott cseng, nevetgél, ott guggol,
és térdét öleli a szélben.
/ Szabó Magda /
Januári hideg fagyban
Januári hideg fagyban házak
Állnak hóval befedve,
Csillámló ezüst ágak
Bóbiskolnak az úton heverve.
Most alszik a természet,
Fehér takaróba süllyed lábam,
Szélnyírbálta utcaképben,
Jégcsapok lógnak megadóan.
Januári hideg fagyban,
Ördögűző, dermedt télben,
Léptem mellett angyal suhan;
Arcom tükrén szárnya lebben.
Aranyrizsport hint a tél,
Csikorog a tél vad dühe,
Szívemen rácsos, kemény páncél,
Utamban áll, muszáj menedéke.
Vibráló neon tenger övez körbe,
Érzem a jóságot és a fényt,
Halk neszekkel fon át körbe,
Tünékeny árny rejt veszélyt.
Januári hideg fagyban,
Démon ménkű szakadt fejemre,
Féltem ott a kicsi útban,
A sátánt láttam megeredve!
Hadonásztam, a gonoszt kergetve,
Távozz tőlem, messzire!
Csilingelő hang szólt mellettem:
"Ne félj tőle, mert szíved zárva előtte"
Januári hideg fagyban
Ördögűző dermedt télben,
Léptem mellett angyal suhan-
Arcom tükrén szárnya lebben.
/ Szikszai Ilka /
Egy januári délután
Ködös, nyirkos vasárnap. Egy kérdés, mely válaszra vár:
A fülledt szoba langymelege, vagy az eső áztatta határ?
A talány költői, és már a bakancsomat keresem,
Mert én a természetet önmagáért szeretem.
Nincs
az a feltétel, melyet kiszabhatnék neki,
Aki minden színét, változását egyformán kedveli,
Ha csak egy jégbe fagyott követ mutat,
vagy a sötétlő égen egy parányi kékséget,
Örök szabad énem megtalálja benne úgyis a szépséget.
Elindultunk
tehát hű
kutyámmal
párban,
Lassan haladva mélyültünk a sárban,
Cipőm karimáját megkétszerezte a dagonya,
Kusza térkép lett így lépteimnek lábnyoma.
Hirtelen
ágak zörrentek tompa reccsenéssel,
Majd egy karcsú őz tört utat kecses szökkenéssel,
A tájat szürkére mázolta január ecsetje,
De a köd ölelte fák tövét üde moha lepte.
A
vetés felett ölyv vitorlázott egykedvű
unalommal,
Eltöltve minden porcikámat buddhai nyugalommal,
Árván maradt csipkebogyókon páracseppek kövéredtek,
Majd küldetésük teljesítve, hangtalan a mélybe estek.
Egy
elszáradt kóróra kicsi pók meleg gubót készített,
A vizenyős fűből nőtt apró gomba téli fövenyt ékített,
Rendezetlen vakondtúrások frissítették a zöldessárgán alvó rétet,
Melynek szélén szorgos kéz alkotta farakás színezte a képet.
Mindent
áthatott a gyönyörű
csend,
És érezhető lett a Gondviselő rend,
A szántás szélén porladni vágyó hatalmas rögök
kórusban kiáltották: A természet örök!
/ Keller Pál /
