Egy januári délután
Ködös, nyirkos vasárnap. Egy kérdés, mely válaszra vár:
A fülledt szoba langymelege, vagy az eső áztatta határ?
A talány költői, és már a bakancsomat keresem,
Mert én a természetet önmagáért szeretem.
Nincs
az a feltétel, melyet kiszabhatnék neki,
Aki minden színét, változását egyformán kedveli,
Ha csak egy jégbe fagyott követ mutat,
vagy a sötétlő égen egy parányi kékséget,
Örök szabad énem megtalálja benne úgyis a szépséget.
Elindultunk
tehát hű
kutyámmal
párban,
Lassan haladva mélyültünk a sárban,
Cipőm karimáját megkétszerezte a dagonya,
Kusza térkép lett így lépteimnek lábnyoma.
Hirtelen
ágak zörrentek tompa reccsenéssel,
Majd egy karcsú őz tört utat kecses szökkenéssel,
A tájat szürkére mázolta január ecsetje,
De a köd ölelte fák tövét üde moha lepte.
A
vetés felett ölyv vitorlázott egykedvű
unalommal,
Eltöltve minden porcikámat buddhai nyugalommal,
Árván maradt csipkebogyókon páracseppek kövéredtek,
Majd küldetésük teljesítve, hangtalan a mélybe estek.
Egy
elszáradt kóróra kicsi pók meleg gubót készített,
A vizenyős fűből nőtt apró gomba téli fövenyt ékített,
Rendezetlen vakondtúrások frissítették a zöldessárgán alvó rétet,
Melynek szélén szorgos kéz alkotta farakás színezte a képet.
Mindent
áthatott a gyönyörű
csend,
És érezhető lett a Gondviselő rend,
A szántás szélén porladni vágyó hatalmas rögök
kórusban kiáltották: A természet örök!
/ Keller Pál /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése