VIRÁGOK BESZÉDE
RÓZSA.
- Hódolj, mint királynénak szokás. Aztán majd megengedem, hogy ajkaiddal illesd ruhám szegélyét.
SZEKFÜ.
- Nem tudom, ki hozta először vonatkozásba családunkat a politikával. Ha tarka ruhában járunk, töröknek neveznek, ha vörösben, szocialistának, ha fehérben, antiszemitának. Kérlek, tiltakozz ez ellen a nevemben. Nekem nincs semmi hitem, semmi meggyőződésem. Megvetem az alacsonyrendű szellemek e silány szórakozását. Élek és semmi több. Még gomblyukakban, politikai gyűléseken is az életet imádom, mely pártatlan, mint a természet.
MUSKÁTLI.
- Piros bokorugró szoknyámban virítok falusi ablakokban, mint régi, híresnépszínművek elfelejtett primadonnái.
TÁRNICS.
- Lila selyemzsebkendőmet lengeti a szél. Milyen bohémes. Itt a virágok gavallérja. Itt a gavallérok virágja.
KAMILLA.
- Csecsemők első itala, haldoklók ajkán az utolsó íz. Orvosi székfű. Matricaria Chamomilla. Ne csodálkozz, hogy latinul is tudok. Egyetemet végeztem. Gyógyszerészkisasszony vagyok.
HAJNALKA.
- Amikor hajnali zenét adtál, vidéken, a kedvesedhez én mutattam neked az utat. Emlékszel még rám?
FUKSZIA.
- Veled nem tudok beszélni. Talán hozz kinai tolmácsot.
TUBARÓZSA.
- Láz emészt, elájulok, fáj a fejem, megőrülök. A szájad, a szájad.
KATÁNG.
- Kék, hideg lámpám utolsóul lobog a didergő, októberi mezőkön. A természet ravatalán én világitok.
NEFELEJCS.
- Ne felejts, ne felejts! Egész életemben ezt kiabáltam, ugy hogy már belérekedtem. Azt hiszed, ért valamit? Azért mégis elfelejtett...
ORGONA.
- Ha átzug rajtam az áprilisi vihar és tépázza haragoszöld leveleimet, lila fürtjeimet, orgonálok. Egy tavaszi misét játszom, melynek hangjai haragoszöldek és lilák.
TULIPÁN.
- Előkelő, gazdag családom évekig kezeltetett külföldi ideggyógyintézetekben. Nem tudok érezni, makacsul hallgatok, az a rögeszmém, hogy én vagyok a világ közepe. Nincs szívem. Nincs szavam. Nincs szagom. Estélyi ruhámban hidegen kevélykedem. Szép vagyok és boldogtalan.
BÜDÖSKE.
- Nem én voltam.
LILIOM.
- Zsiros, buja illatom senkit se tévesszen meg. Már régen legyőztem önmagam. Millió vágyamból túlvilági ábránd lett. Oltárokra vágyakozom, hogy májusi délutánokon ott hervadjak el, mint fiatal apáca.
PIPACS.
- A burzsoa gabonaszárak között moszkvai titkos küldöttként bujkálok s vörösen, őrülten orditom a forradalmat.
NADRAGULYA.
- Ifiur, ifiur, tessék mán idegyönni, lelkem, galambom. Nézze, mit nem mondanak rólam a népek. Hogy boldogult uramat, Isten nyugosztalja, elemésztettem, meg hogy csak afféle méregkeverő dajna volnék. Ide zargattak a dögös árok mellé, szégyenszemre. Üljön le kicsit. Nagyon tűz a nap. Hadd borítsam aranyos orcájára virágos kötényemet. Ha szomjas, kóstolja meg ezt a jóféle bogyót. Mért szabódik? Krisztus úgyse, nem mérges.
IBOLYA.
- Közismert szerénységem tiltja, hogy nyilatkozzam. Ki az a pimasz, aki nálam is szerényebb mer lenni?
HÓVIRÁG.
- Velem nagyon siettek. Fehér gyolcsból férceltek, lazán, vázlatosan. Csak épp összeaggattak, varrótűvel, hogy mihamarabb kidobjanak a piacra, mint mintát. De első lettem. Ez is valami.
PITYPANG.
- Egy régi tízkoronás arany vagyok, melyet valamilyen kártyás pottyantott a mező zöldasztalára s ott felejtett.
ÁRVÁCSKA.
- Még mindig abban a poros, sötétkék bársonyruhácskában járok, melyet szegény édesanyám adott rám. Apám azóta megnősült, elvette a pompás nőszirmot, vele mulat az üvegházban, elkényeztetett csemetéi körében. Engem elfelejtettek, kidobtak. De a jégkéreg alól is kiütöm fejemet. Ne féltsetek engem. Megélek én a jég hátán is.
NAPRAFORGÓ.
- Szó sincs róla, jellemem nem valami erős. Folyton hajladozom, nyújtogatom nyakam, úgyhogy a bőre már egészen megráncosodott. Azzal vádoltok, hogy köpönyegforgató vagyok? Igazatok van. De ti, akik a földre sütitek fejeteket, és a sötétséget imádjátok, tudjátok meg, hogy én a napot bámulom, ezt a mindig mozgó, izzó bálványt, mely úgy változik, mint az élet és úgy fénylik, mint az igazság.
PAPSAJT.
- Nekem, sajnos, mindig papsajt. Szeretnék már egy kis változatosságot.
ERIKA.
- No, azért nem vetek meg egy kis erotikát sem.
JUDÁSPÉNZ.
- Köralaku leveleim olyanok, mintha valami ügyetlen kéz vágta volna ki áttetsző ezüstpapírból, aztán körülszegte volna pezsgőszin cérnával. Úgy rémlik, hogy nem is élek. Ezzel szemben a többi virág mind elvirít, míg én cserjémről levágva hónapokig diszelgek a szobákban öntözetlenül, anélkül, hogy elhervadnék. Az árulásnak hervadhatatlan érdemei vannak. Örökkévaló vagyok, mint a gonoszság.
NÁRCISZ.
- »Kertem nárciszokkal végigültetéd...« Mindig ezt a verset mondogatom magamban. Mindig Csokonai Vitéz Mihályra gondolok.
ORKIDEA.
- Természetellenesnek látszom, de azért a természet termett. Ajkam olyan színű, mint a nyershús, duzzadt, mint a gyulladásos torok s nyálkás és mézes. Néha azt hiszed, hogy nem is vagyok virág, hanem egy kis véres sárkány. A gyarmati napfény bujasága árad belőlem, melyet nem tudok soha elfelejteni. Fázékonyan üvegházakba vonulok a plebejus virágok elől. Wilde Oszkár szeretett engem. Én is őt.
GYÖNGYVIRÁG.
- Első áldozásom után fehér ruhában ballagok haza májusi délelőttön, kezemben elefántcsont-kötéses imakönyvemmel.
VIOLA.
- Négyen vagyunk nővérek, én, a fehér, aztán a kék, aztán a rózsaszín, aztán a sárga. Ruhánkat egy varrónő varrta. Édesanyánk gondos nevelésben részesített bennünket. Háziasak vagyunk, kedvesek, szelídek. Ki vesz el bennünket, uraim? Bármely agglegény rideg otthonát földeritenők. Mosolygunk jobbra-balra, kacérkodunk is, az illem keretén belül, ahogy efféle úrilányokhoz illik. Azonnal odaugrunk ahhoz, aki táncra kér. Ekkor nevünket egy kis betű ugratással franciásan ejtjük ki, ilyenformán: viola.
CSALÁN.
- De most már, kedves Kosztolányi, végezzen a virágokkal és a szóvirágokkal, mert hosszura nyúlik. Ne vegye rossznéven csípős megjegyzéseimet. Távol a világtól a szatíra műfaját művelem. Ezért senki sem szeret engem. Csak a szamár.
/ Kosztolányi Dezső /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése