Július
Ím
a nyárnak közepén
az erdőt járom én.
Tölgyeseknek rejtekén,
mennyi vadregény...
Ha tisztás kerül utamba,
pázsitján lépkedek.
Míg mókus szalad fenn a fán,
én utána kémkedek.
Július a hév hava,
a Nap reánk lehel.
Sugara úgy simogat,
súgja, élni kell!
Áldott fénye éltető,
most oly nagy ereje...
Érzed, hogy nő a fényerő,
ha fordulsz Nap fele?
A nyárfák ezüst csillogása,
futó szellő ujjain,
Víz fodrán a fény játéka,
mint finom hangszer húrjain.
Ez júliusnak ajándéka,
örvendj, élvezd, ne habozz!
Felszárítja bús könnyeid,
elűzi a bánatod...
Szárcsa bukik, pillangó száll,
míg árad szét a fény.
A kedvesem már vár énreám,
és elindul énfelém.
Átölelem a derekát,
forró, feszes és üde,
Úgy hevít, mint nyár derekán,
az áldott napsugár tüze.
Ó bújj hozzám, ott látod távol,
a messzi láthatár...
A nap tüzében szinte lángol
a felhők uszálya már.
Tarka mezők zöldje ragyog,
sok-sok virág illatoz,
Mintha örök nyár várna ránk,
lágy szellő ezt súgja most.
Élvezzed hát a júliust,
a nyárnak közepét.
A fénynek tarka színeit,
a napsugár kezét!
Ím a nyárnak derekán,
átölellek én.
Érzed, milyen július?
mint a legszebb költemény.
/ Szuhanics Albert /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése