Manapság
már nem javítunk semmin, inkább elhajítjuk.
Veszünk
helyette másikat. Újért
kutatunk.
Nem
merünk érzelmileg kötődni,
mert nem bízunk, nem szívvel,
ésszel döntünk.
Nem
akarunk harcolni, elfogadjuk, ami van, és megyünk tovább.
Hajtunk
valami felé, hisszük, hogy mennünk kell, el, előre,
alrébb, még a fejünket is elfordítva, és közben sehova
sem jutunk.
Azt
mondjuk, harcolni akarunk, de nincs erőnk,
nem vállalunk felelősséget.
Azt
mondjuk, mindent megtettünk, majd ezzel lezárjuk.
Igen,
néha tényleg mindent megteszünk, de legtöbbször inkább semmit
sem.
Mert
nem vagyunk hajlandóak várni, nincs türelmünk senkihez és
semmihez, valahol az évszázadok során elveszett ez a tulajdonság
belőlünk.
Ha
döntünk is, akkor kis időre,
aztán valami szebb, csillogóbb vonja el figyelmünket, és
azt választjuk inkább. Így az első
dolog, ami mellett letettük a voksunkat, amibe időt
fektettünk, vágyakat és érzéseket tápláltunk iránta,
lassanként elhalványul és a múlt martaléka lesz.
Nem
hallgatunk a szívünkre, a profitot keressük, a múlandó örömöket,
az üres kielégültséget, amire csak később
jövünk rá, hogy semmit sem jelentett.
Bátortalanok
vagyunk.
Félünk
saját érzéseinktől és
döntéseinktől, és
hagyjuk, hogy a múltunk belénk kapaszkodjon és irányítson.
Nem
hallgatunk a lelkünk hangjára.
Nincs
bennünk becsület, sem tisztelet, egymásra mutogatunk, miközben
legbelül darabokra esünk, s az egyetlen, ami talán összefog
bennünket, az a mérhetetlen egoizmus, a tökéletesség délibábja,
mert azt hisszük, mindent jól csinálunk, ha csupán arra hajtunk,
ami időszakos, ami másnak
tetszik, ami kívül maga a megtestesült ideál.
Kritizálunk,
de magunkba nem nézünk, és mivel folyton másokkal és a
véleményükkel vagyunk elfoglalva, nem fejlődünk.
Bátortalanok
lettünk, és nem szégyelljük.
Nem
akarunk már semmin sem javítani, mert az fárasztó, abban munka
van, ahhoz nem értünk.
Nem
azt becsüljük meg, amink van, hanem azért siránkozunk, mink
nincs.
Ezért
van annyi válás, ezért nem dolgozunk már a kapcsolatainkon sem,
nem törődve a következményekkel,
ha eldobunk magunktól valakit, akinek lehet, hogy csak egy
újabb
esély kellett volna, akinek lehet, csak egy pici löket hiányzott,
hogy újra talpra álljon.
Már
nincs értéke a fogadalomnak, sem a karika gyűrűnek,
sem a holtodiglannak.
Már
nem tudunk igazán szeretet adni, mert nem tudjuk hogyan kell, és
nem tudunk elfogadni sem, mert minket sem fogadtak el.
Már
nem tudunk és nem is akarunk javítani rajta, hogy újra egymásra
találhassunk az élet kihívásai közepette, mert nincs bennünk
elég bátorság és kitartás sem.
Pedig
szívből szeretni, szerelmesnek
lenni az igazi bátorság ezen a Földön.
Valahol
elromlott a világ, és kifordult magából.
Valahol
az emberek elvesztették önmagukat, és nem találnak vissza.
A
bátorságot nem keresni kell, mert bennünk van, mélyen eltemetve,
csak elő kellene hoznunk...mert
mindig is ott volt, csak hinnünk kell magunkban.
/ Agárdi
Zsóka /
.gif)
.gif)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.png)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
