A tavasz virágai
Szabolcska Mihály: Ákácvirágzás idején
Ákácvirágzás idején
Feleségem felhőtelen vidámság,
Nagyanyó is, nyolcvan éve súlyával,
Én magam is - ezer gondom mit bánom!
Valami
kész csoda esett minálunk:
Csupa
merő
gondtalanság
a házunk,
Mint
valami szerelmes pár háztája...
-
Ablakunkon bebólintgat
Az
ákácfa virága!
Feleségem felhőtelen vidámság,
Szellőzteti
a menyasszony-ruháját,
S
rá-rákezd egy régi meleg nótára...
-
Ablakunkon bebólintgat
Az
ákácfa virága!
Nagyanyó is, nyolcvan éve súlyával,
Bibelődni
elfelejt a halállal.
Emlékezget
eladólány-korára...
-
Ablakunkon bebólintgat
Az
ákácfa virága!
Én magam is - ezer gondom mit bánom!
Minden
virág nekem nyit a határon,
Bolond,
aki gondol is a gondjára...
-
Ablakunkon bebólintgat
Az
ákácfa virága!
/ Szabolcska Mihály /
/ Szabolcska Mihály /
Horváth István: Száz meg száz kis napocska
Száz meg száz kis napocska
Selyemszálú
fű tövében
százezer kis nap a réten.
Virít
sárgán és nevet.
Mit gondoltok, mi lehet?
Pitypangvirág sárga szirma
kacag a kék égre nyílva.
Szára
növésnek ered.
Mi lesz abból, gyerekek?
Gyermekláncfű
karikája,
ha van, aki megcsinálja.
A
föld legszebb lánca az,
mert kovácsa a tavasz.
/ Horváth István /
Gárdonyi Géza: Liliomok
Liliomok
/ Gárdonyi Géza /
Micsoda
gondolatból alkothatta Isten a virágot? Hiszen ha csak bezöldíteni
akarta
a földet, csupa fűvel
is bezöldíthette
volna. De mennyi szép virágot
vegyített
a fű
közé!
A pirinkó nefelejcstől
mind a rózsáig
mennyi ezer és
ezerféle
alakú és színű
virág
nyílik mindenütt, ahol emberi láb nem tapossa
el!
A rózsa talán mégis a legszebb. De a liliom meg csupa rejtelem.
Honnan
veszi
a liliom azt a csodás tisztaságú fehérségét? A földből?
A föld
fekete.
És
miért szeret elrejtőzötten
élni? Ha útfélre ültetik, soványka marad, fejletlen.
Ha
félreültetik a kert zugába, nemes, szép formában magasra
növekedik.
Levele
szélesebb, zöldebb, virága nagyobb. Miért? És nappal zárva van
az
illata.
Mintha titkolná a keble kincseit. Közel kell hajolni hozzá,
közeles-közel,
hogy
valamit érezhessünk a leheletéből.
Ám
éjjel, sötétben, a csillagok
csöndességében
ébren van az az egy virág. A fehérsége szinte fénylik a
sötétben,
és édes-finom illattal árasztja el a kertet. Mért titkolódzik
nappal?
Miért
illatozik éjjelen? Mért fehérebb? illatosabb más virágoknál?
/ Gárdonyi Géza /
Tompa Mihály : Ibolya
Az ibolya álmai
Ah én boldogtalan, kicsiny virág!
Ki
élek búsan, észrevétlenül:
A
pillangó is rajtam átrepül;
Csak
néha látom a kéklő
eget,
Ki
szeretettel adta színemet,
Fölém
kinyúlnak a sötét gallyak;
Elém
írígy, rút füvek állanak,
Még
a szép világot sem láthatom:
Ah,
én boldogtalan vagyok nagyon!
Szép tavasz-estén a kis ibolya
Sorsa
felett imígy panaszola,
S
írígylő
gondolattal átfutott
Szegfűt,
violát,
rózsát s liliomot.
A
hold fölebb fölebb, majd délre hág,
S
még ébren van a merengő
virág;
A
lágy szellőben
ingó
bokrokon
Reszketve
omlik szét az éji fény,
Végre
elaludt e gondolaton:
Ah,
bár vadrózsa tudnék lenni én!
Beteljesült. Álmában rózsa lőn,
Vadrózsa,
nyílt s szellős
halomtetőn;
Üdvözletére
lepkék jöttenek,
Fejét
ringatták dalló lágy szelek.
Előtte
délibábos
messzeség,
Felette
a menny, nyájas, tiszta kék,
Az
ég kék földjén arany sugarak,
Melyek
reá, ragyogva omlanak.
Örült,
hogy hintáztatta a szabad
Légben
a karcsú ékes ágakat.
Boldog volt a virág s szólt csendesen
Látván
virágit, lombját s tövisét,
Virág,
lomb ékesít; a tüske véd,
Szépség,
ifjúság, hatalom velem!
De
nemsokára a vidék felett,
Tornyosultak
sötétlő
fellegek;
A
sebes zápor
gyorsan megered,
Leverve
róla szirmot, levelet.
Majd
zúgó szél üvölt, - vadrózsa árva
Fejét
a föld szennyes porába mártva.
S
míg álmodnék kevélyen, boldogan:
Ifjúság,
szépség, veszve, veszve van!
Ő
puszta kóró,
él, de halva már,
Reá
undok pók hálót kötni jár;
De
íme látja, hogy csak álmodott...
Oh,
- felsóhajt: vadrózsa nem vagyok!
És újra csendes, holdas este lett,
És
újra mély ábrándba mélyedett:
Ah,
a mező
olyan vad, néptelen!
Belül,
a kertben volna jobb nekem:
Holott
hű
gond s szorgalmatos kezek,
Ápolgassanak
és növeljenek,
A
hajnalkának boldog élte van:
A
gyámvesszőre
felfut magasan,
Ha
a rút
szél jön, megkapaszkodik...
S
elszenderülvén így álmodik:
Hajnalka volt. Virággal teljesen,
Sugár
szil ágait ölelte fenn,
Amelynek
erős,
lombos alkata
Zúgó
szelekkel zúgva dacolva.
És
boldog ő!
midőn virága
hull:
Utána
fájó szívvel nem sóhajt,
Eljő
a hajnal, visszaadja majd...
S
egy elvesztettért
tízzel gazdagul.
De megdördül az ég nagy hirtelen,
Villám
cikázik bús felhőiben;
Egy
pillanat... s az égi
tűz
lesújt,
Csapása
tör, ront, - izzó lángja gyújt...
A
büszke szilfa forgács és szilánk, -
Ledönti,
meggyújtva az égi láng;
Szegény
virág! indája fonnyad, ég...
De
íme látja: hogy csak álmodik,
És
hosszú, halk lélegzetet vesz:
Ah,
jó hogy nem vagyok hajnalka sem!
És harmadízben szállt alá az est;
Ábrándba
mélyedt ismét örömest
Bokor
tövében a kis ibolya.
S
most a fehér liliomra gondola.
Ah,
oly magasan nem jó állani!
Oda
járnak az ég villámai,
Melyeket
a fenség magára von...
Legyek
én, legyek fehér liliom!
S megvan. Álmában úgy látá magát:
Mint
a kert karcsú fehér liliomát,
Magasan
nem állott mások felett,
De
látott napsugárt, kéklő
eget.
S
ő, ez átváltozásnak
általa
Igen
kevély, igen boldog vala!
Mert
minden illat s bűbáj,
ami csak
Kebledben
rejlik, óh jó anyaföld!
S
mit a napsugár szirmaikba szőtt
A
tavasz ifjú
szép viráginak:
Mindaz
egy-magán egyesülve van!
És
áll a liliom büszkén, boldogan.
A kertbe három ifjú hölgy jöve,
Telvén
a sok virágban öröme,
S
megszólal egyik ékes hajadon:
Ah!
milyen bájos ez a liliom!
Ugyan
törjük le, s szörnyű
félelem
Fogja
el a hallott beszédeken;
Szorongásban
telt aztán élete...
Ha
nyílt az ajtó: ő
már
reszketett.
A kertbe majd egy gyászos nő belép,
Könnyek
borítván bánatos szemét,
Mályvát,
rozmaringot, szegfűt
szaggatta,
És
letörve volt a kert lilioma!
Gyászos
terítőn,
benn halvány
halott,
Halovány
kis leányka nyugodott,
Ennek
merev kezébe adta őt,
Hol
irtózata
s kínja egyre nőtt.
Keskeny
koporsót
hoztak azután,
Belé-záratván
a virág s leány;
Rögtön
setét lőn.
ő a holttal ah!
Hullván
a hajnal hűvös
harmata,
Felébredt,
és szólt a virág, szegény:
Hála,
hogy vagyok kis ibolya én!
Jobb nékem itt a bokrok enyhiben
Szerényen
élni s észrevétlenül;
Hol
szaggató kéz és zápor nem ér,
És
a vihar bántatlan átrepül.
Fedezz
el, lágy fű
s leveles bokor!
Folyjon
kis éltem,
amiképp folyt:
Ne
legyek én rózsa, vagy liliom;
Legyek
illatos szerény ibolya!
/ Tompa Mihály / 
Kun Magdolna: Magnólia fák
Magnólia fák
Tavasszal, ha kinyílnak
Tavasszal, ha kinyílnak
a
magnólia fák
és
vágyott erdőnkben
meghallod
a
madarak dalát,
vedd
elő
zsebedből nálad
hordott
képem,
mely
visszatükrözi
láthatatlan
énem
s
az átszüremlett napláng
vérszín
sugarát.
Ha
a fotóra hullna
egy
fáradt szemű
könnycsepp,
mely
tudatodba rejtett
egy
régen volt szerelmet,
pár
pillanatra simítsd meg
ujjaiddal
arcom,
s
meglátod attól,
én
is rád mosolygom,
mert
hinned kell, hogy ott leszek
az
ágas-bogas fákban,
a
szél hordta eső
viharillatában,
felrepedt
aszfalton, göröngyös úton,
jelenben,
jövőben
eltöprengett
múlton,
hisz
mindenhol féltéssel lépem
lábaid
nyomát,
hogyha
tévúton is jársz,
soha
ne feledd el
a
hűség
szív-szavát
/ Kun Magdolna /
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)