Sztancsik Éva : Szarkaláb

 Szarkaláb

Dombimádó hű Szarkaláb

völgybe néző kék vadvirág -

válláról hull hajnalpalást

pőre testtel szép vad világ.

Száz szemével körbe tekint

mi újdonság született itt? -

ezer sugárt Nap szerte hint

apró sarjként benyelte mind.

Ím felnőtt és messzebbre lát

Zöld Gyep neki írt novellát -

méh-fiúról, ki odébb szállt

ám előbb még ejtett nektárt.

Édes szósszal szórta Mezőt...

nyálas csókja szűz szeretőd -

motyogta Zöld, s várta Esőt

hogy nagy legyen, előkelőbb.

Irigy most már virág lányra

ily magasnak sosem várta! -

kalákában mezsgyék sztárja

szerelmesen hajol Nyárba...

őrá pedig... tapos lába.

    /  Sztancsik Éva  /
                                      

Nyári virágok

Nyári virágok

Az élet olyan, mint egy kert. A levelek elszáradnak

"Az élet olyan, mint egy kert. A levelek elszáradnak, és a virágok elhervadnak természetes módon. Csak ha ezeket eltávolítjuk, gyönyörködhetünk ismét új virágaink és leveleink szépségében. Ugyanígy el kell távolítanunk tudatunkból a rossz tapasztalatokat, a múlt árnyait. Élni annyi, mint emlékezni a felejtésre. Bocsásd meg, amit meg kell bocsátani. Felejtsd el, amit el kell felejteni. Öleld át az életet megújult erővel. Az élet minden pillanatát olyan friss tekintettel kellene fogadnunk, mint egy nemrégen nyílt virág."

Máta Amritánandamaji

                               

Várnai Zseni : Rózsa

 Rózsa

Rózsa vagyok,rózsa
szerelem virága,

vadrózsából lettem

kertek rózsaszála,

sziromruhám, kelyhem

illatárját szórja,

de tüskés az ágam,

le ne téphess róla,

le ne téphess róla!

Rózsa ha nem volna,

talán nyár se volna,

pille nem csapongna,

madár se dalolna!

Égő piros rózsa,

rózsaszínű rózsa,

hófehér, halovány,

sárga tearózsa.

Ahányféle rózsa,

mind a világ szépe,

annyifélék vagyunk,

mint a világ népe,

mint a világ népe!

Rózsa ha nem volna,

talán nyár se volna,

pille nem csapongna,

madár se dalolna.

             / Várnai Zseni  /

Ágh István : Pipacs

Robert Burns: Egy százszorszéphez

 EGY SZÁZSZORSZÉPHEZ

Te kicsike piros virágszál,

bizony, rossz órában fakadtál,

hogy így ekém alá jutottál,

s kitéptelek:

most már hiába gyógyítgatnám

kis testedet.

Mitől most szárad meghajolt,

jaj, nem a hű pacsirta volt,

szép hajnali látogatód,

ki felfelé

lendült rólad, úgy csattogott

a nap felé.

Hogy fútt, harapott a hideg szél,

be zord is volt, amikor születtél,

s te mily vidáman tekingettél

ide-oda,

védte törékeny száradat még

a földanya.

Bezzeg, a büszke díszvirágok

fában, falban védőt találnak!

Neked nem jutott se rög se támasz,

se kődarab,

ott nősz a tarlón, meg se látnak,

olyan magad.

Be igénytelen öltözéked!

Szirmaiddal a napot nézed,

csak tartod szelíd fejecskédet,

és úgy figyelsz:

lám, most az ekevas kitépett,

sárban heversz.

E vég vár az ártatlan lányra,

az árva, falusi virágra,

ki tört szívvel marad magára,

ha rászedik,

aztán veti a sors a sárba,

mint téged itt.

A költőt is ez a vég várja:

zúg életének óceánja,

fülel a bölcs tanok szavára,

s nem jegyzi meg,

aztán orkán, hab sújt reája,

és elsüllyed.

E vég a szenvedőnek vége,

kit megrokkant kínja, reménye,

s eljut a romlás peremére,

ártatlanul,

aztán nem vágyik, csak az égbe,

s a mélybe hull.

Ki könnyet ontasz e virágra,

rád is e vég vár nemsokára,

a Pusztulás ekevasára

kerülsz hamar:

aztán rád omlik a barázda

és eltakar.

         / Robert Burns /

                                          

Böröczki Mihály : Labdarózsa

Zelk Zoltán:A pipacs és a búzavirág

Zelk Zoltán: A PIPACS ÉS A BÚZAVIRÁG

Az eső elállt, az érett búzakalászok táncba kezdtek az újból előbúvó nap alatt, s dúdolva, zizegve hajladoztak a szélben. A pipacsnak meg egyenest olyan jókedve kerekedett, hogy így szólt a kék búzavirághoz:

- Gyere, játsszunk valamit

- Jó - felelte a búzavirág -, énekeljünk mi is, versenyt a kalászokkal.

- Azt nem, a kalászoknak sokkal szebb hangjuk van. Csak zizegjenek magukban.

- Nagyszerű! - kiáltotta el magát a búzavirág. - Játsszunk bújócskát!

A pipacs boldogan beleegyezett, nem látta, hogy a búzavirág ravaszkásan mosolyog.

- Te leszel a hunyó - szólt a búzavirág -, én most elbújok, és keressél meg!

A pipacs erre lehunyta piros szirmait, majd tízet számolt, s elindult keresni a búzavirágot. De bizony hiába, mert az úgy elbújt a búzatáblában, hogy három nap, három éjjel se lehetett volna megtalálni. Végre is a pipacs megunta a keresgélést, és elkiáltotta magát:

- Bújj elő, nem játszom tovább!

Hát a búzavirág éppen előtte ugrott föl nevetve.

- Látod, itt voltam az orrod előtt, mégse találtál meg!

Erre mérges lett a pipacs, és így szólt:

- Nem bánom, játsszunk tovább. Most én bújok el.

Úgy csinált, mintha elindulna a búzatábla végére, de hirtelen lehajolt. Gondolta, úgy tesz, mint a búzavirág, ott marad a helyén, az meg hadd keresse őt a tábla végén. Alig tudott felállni a csodálkozástól, mikor kisvártatva megérintette a búzavirág, és rákiáltott:

- Megvagy!

Szégyellte most már magát, ezért újból megkérte a búzavirágot, hogy játsszanak még tovább.

- Még egyszer elbújok - mondta, most próbálj megtalálni!

Most már a búzatábla legvégén bújt el, de hiába, mert a búzavirág ott is rögtön megtalálta.

- Most már látom, ügyesebb vagy nálam - mondta, és szomorúan lehajtott szirmokkal indult visszafelé. Egy arra szálló fürj megsajnálta, és vigasztalni kezdte:

- Dehogyis ügyesebb, csak ravaszabb nálad! Azért ajánlotta, hogy bújócskát játsszatok, mert téged könnyű megtalálni. A te piros színed kivirít a búzából, míg ő úgy elbújhat, hogy senki se találja meg!

- Hogy én erre nem gondoltam! - kiáltotta mérgesen a pipacs, és három napig rá sem nézett a búzavirágra. Csak aratás után békültek ki, amikor ott feküdtek a lekaszált búza között, s egy kislány fölszedte és csokorba kötözte őket...

A búzavirág

                        

Budai Gabriella Ágnes: Júniusi álom

Júniusi álom

Rózsákkal szegélyezett úton sétálok.

Illatozó álom, mit magam előtt látok.

Júniusi fények, csodás árnyak,

színes emlékek, virágos vágyak.

Harmatos a hajnal, napfényes a reggel.

A délután meleg, lágyan szendereg...

Bíborszín alkony, tücsök ciripel,

a Nap magának még időt követel.

Sün halad át a fűben előttem.

Gombszemével rám néz,

mintha azt mondaná,

keress te is ágyat, jön az éjszaka már.

A Nap mégis feladja, s lebukik végleg.

Átadja a helyet az éjszakai égnek.

Sziporkázó, ezüstös fények a csillagok.

Nézem őket, és arra gondolok...

éppen most gyönyörűt álmodok

   

   /  Budai Gabriella Ágnes /

          

          

Kormányos Sándor: Június