Csabai Lajos: Augusztusi vers
Augusztusi vers
Augusztus van, tombol a nyár.
Elmédben hűsre vágyik,
Csak piheg a gondolat.
A láthatárt kémleled,
Vajon jön-e végre
Enyhítő lágy fuvallat?
Amott nyugat felé
Szürkül az ég alja.
A hegy felől már
Testes felhő gomolyog,
Megrémül a nap,
Mint ki vesztét érzi,
Rád zúdítja még
Maradék sugarát,
Aztán megadóan a
Felhőbe sompolyog.
S a fuvallat jön. Nem hűst,
De jeges szelet áraszt.
Erejétől a jegenye meghajlott.
Megdördül az ég,
Száz villám cikázik.
Vízfüggönyt ont a menny,
Millió jégszem kopog.
Hömpölyög az ár,
S te visszakívánod már
Az imént még perzselő napot.
/ Csabai Lajos /
Augusztus
Augusztus
Augusztus (Ősi magyar nevén, Új kenyér hava)
az év nyolcadik hónapja a Gergely-naptárban, és 31 napos.
Nevét a híres római császárról Augustus Octavianusról kapta.
Az, hogy ez a hónap - különös módon -
a július után szintén 31 napos, annak köszönhető,
hogy Augustus császár ugyanannyi napot akart,
mint amennyi a Caesarról elnevezett júliusban van.
Augustus ezt a hónapot odahelyezte, amikor Kleopátra meghalt.
Mielőtt Augustus átnevezte ezt a hónapot augusztusra,
latinul Sextilis (,,hatos") volt a neve, utalva arra,
hogy eredetileg ez volt a hatodik hónap a római naptárban,
amely kezdetben még a márciussal kezdődött.
A 18. századi nyelvújítók szerint az augusztus: hévenes.
A népi kalendárium Kisasszony havának nevezi.
(A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából)
Szabó Lőrinc : Július csatája
Július csatája
Itt
a pokol, a nyár: élvezem, mint az ördög.
Ez
a jó, ez az én kék-piros évszakom,
az
őrült
július! Méz sűrűn-vastagon
folyik
fény
s levegő,
s minthogyha belefőzött
kertek
- málna, barack - fűszereznék,
gyümölcsök,
párolgó
rubinok; s ha szemem lecsukom,
bundaként
nyalogat minden kis fuvalom,
lebegő
bundaként
a bársonynyelvű gőzök.
De
most szent ez a tűz,
e pokol, sűrít, érlel.
Hűl
a Bak, fűt a Rák,
forr a világkazán:
most
küzd, előre,
most küzd
meg a Nap a téllel!
Az
ősz
már
a csata eredménye. Sovány,
vagy
dús? -: most dől
el, itt, az izzadó
határban,
s
fent, az istentelen, rőt-azúr
Szaharában.
Tüzes szekéren érkezik július
Tüzes
szekéren érkező
július
Forró
napsütés, fényben lángoló határ, nyári napsugár – hirtelen
ránk zúduló nyár – fényszőke
július.
A Föld csak úgy szívta magába a Nap simogató sugarait. Már
naparany a rét, szomjúhozik a természet.
Olykor
az ablaknál állva nézzük a hirtelen lezúduló, csattogó,
forrongó, jajongó, ömlő
nyári
vihart. Figyeljük a cserepekről
leömlő,
az ereszen messze túlcsorduló
vízfüggönyt.
Kalászosok
hajlongnak, ringó vetések aranyban a forró, júliusi szélben –
tart az aratás. Tűzforró
a délibáb.
Madárkoncert
az erdők
hűs mélyéről,
a kertek felett. Parázsló
idő
–
a mezőn,
a réten
ringó fények, pipacstengerben virítva. Porfelhők
a légben.
Az
érő
gyümölcsökön
részegen dongnak a darazsak, beszippantva a nedűket.
Apró
hullámokat terel a huncut júliusi szél, békák kuruttyolnak az
ezüst hold alatt.
A
vizek felett visszatükröződik
a fénysugár
táncolva, ragyogva. Tiszta, virító a horizont, vagy rózsaszín
felhőkkel
játszik
a júliusi napsugár.
Verejtékezőek
az álmatlan,
zaklatott éjszakák. A csillagos égbolt alatt kék-aranyak az éjek
- éjvirrasztó hajnalra érkezik a reggel.
Aki
csak teheti, vízparton tölti vakációját.
A
fény ragyogásában, a madarak énekével, a hegyek sötét, hűvös
koszorújával ölelve zeng a nyár.
Kálnoky László:Július
Kálnoky
László – Július
A perzselő és buja nyár
kemencéjében
a kopár
fennsík
kigyúl, lentebb a málna-
bokrok
nyújtják gyümölcsüket,
s
a szunnyadó erdők
felett
úszik
a tölgyek barna álma.
Lombok között bujkál a fény,
zöld
láng lobog a fák hegyén.
Szerszámládájukat
kinyitják
a
kis, hegyes fülű
manók,
kezükben
gyújtó és kanóc,
hogy
felrobbanthassák a sziklát.
Kilencszáznegyvenegy
nyarán
együtt
jártunk itt, kicsi lány.
Elnézem a patak szökellő
vizét,
sok hófehér kavics.
Úgy
illant el mosolyod is,
mint
a patakvíz, mint a szellő.
Látom
fejünk fölött az ég
s
az elúszó felhők
színét.
Lassan
haladsz a fák alatt, s én,
ahol
a lomb már kevesebb,
árnyékos
helyet keresek,
mert
ellenséged volt a napfény.
Télen
meg órákig hanyatt
feküdtél
nagy ponyvák alatt;
védett
a pokróc és a lábzsák.
Üvegharangba
zárt a csend.
Sötétedett,
és odafent
kigyulladtak
az égi ábrák.
Mint
a tudós, mint a vegyész,
kinek
a tört rész is egész,
mikroszkóppal
járnám a tájat.
Micsoda
drága gyűjtemény
volna,
ha összegyűjteném
azt,
ami itt maradt utánad!
Üres
doboz, papír, szalag,
szőke
hajszál,
mind új adat!
Eltűnődnék
minden darabkán,
melyet
megkímélt az idő,
s
mint mozaik szemcséiből,
arcképed
újra összeraknám.
Hanyatt
dőlök.
Zizeg a fű.
A
szenvedés
mily egyszerű!
Véletlenül
szemelt ki engem
kísérletéhez
anyagul,
s
mellékesen és hanyagul
forgatja
meg tőrét
szívemben.
Láthatlak-e
még? Alakod
a
romboló kedvű
napok
sora
lassan foszlatja köddé.
Mintha
helyettem néma fák,
sötét
tanúk kiáltanák
a
jajszót: „Nem jössz vissza többé!”
/ Kálnoky László /
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)