Kálnoky
László – Július
A perzselő és buja nyár
kemencéjében
a kopár
fennsík
kigyúl, lentebb a málna-
bokrok
nyújtják gyümölcsüket,
s
a szunnyadó erdők
felett
úszik
a tölgyek barna álma.
Lombok között bujkál a fény,
zöld
láng lobog a fák hegyén.
Szerszámládájukat
kinyitják
a
kis, hegyes fülű
manók,
kezükben
gyújtó és kanóc,
hogy
felrobbanthassák a sziklát.
Kilencszáznegyvenegy
nyarán
együtt
jártunk itt, kicsi lány.
Elnézem a patak szökellő
vizét,
sok hófehér kavics.
Úgy
illant el mosolyod is,
mint
a patakvíz, mint a szellő.
Látom
fejünk fölött az ég
s
az elúszó felhők
színét.
Lassan
haladsz a fák alatt, s én,
ahol
a lomb már kevesebb,
árnyékos
helyet keresek,
mert
ellenséged volt a napfény.
Télen
meg órákig hanyatt
feküdtél
nagy ponyvák alatt;
védett
a pokróc és a lábzsák.
Üvegharangba
zárt a csend.
Sötétedett,
és odafent
kigyulladtak
az égi ábrák.
Mint
a tudós, mint a vegyész,
kinek
a tört rész is egész,
mikroszkóppal
járnám a tájat.
Micsoda
drága gyűjtemény
volna,
ha összegyűjteném
azt,
ami itt maradt utánad!
Üres
doboz, papír, szalag,
szőke
hajszál,
mind új adat!
Eltűnődnék
minden darabkán,
melyet
megkímélt az idő,
s
mint mozaik szemcséiből,
arcképed
újra összeraknám.
Hanyatt
dőlök.
Zizeg a fű.
A
szenvedés
mily egyszerű!
Véletlenül
szemelt ki engem
kísérletéhez
anyagul,
s
mellékesen és hanyagul
forgatja
meg tőrét
szívemben.
Láthatlak-e
még? Alakod
a
romboló kedvű
napok
sora
lassan foszlatja köddé.
Mintha
helyettem néma fák,
sötét
tanúk kiáltanák
a
jajszót: „Nem jössz vissza többé!”
/ Kálnoky László /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése