VIRÁGOK
BESZÉDE
RÓZSA.
-
Hódolj, mint királynénak szokás. Aztán majd megengedem, hogy
ajkaiddal illesd ruhám szegélyét.
SZEKFÜ.
-
Nem tudom, ki hozta először
vonatkozásba családunkat a politikával. Ha tarka ruhában járunk,
töröknek neveznek, ha vörösben, szocialistának, ha fehérben,
antiszemitának. Kérlek, tiltakozz ez ellen a nevemben. Nekem nincs
semmi hitem, semmi meggyőződésem.
Megvetem az alacsonyrendű szellemek e silány szórakozását. Élek
és semmi több. Még gomblyukakban, politikai gyűléseken is az
életet imádom, mely pártatlan, mint a természet.
MUSKÁTLI.
-
Piros bokorugró szoknyámban virítok falusi ablakokban, mint régi,
híresnépszínművek elfelejtett primadonnái.
TÁRNICS.
-
Lila selyemzsebkendőmet
lengeti a szél.
Milyen bohémes. Itt a virágok gavallérja. Itt a gavallérok
virágja.
KAMILLA.
-
Csecsemők
első itala, haldoklók
ajkán az utolsó íz. Orvosi székfű. Matricaria Chamomilla. Ne
csodálkozz, hogy latinul is tudok. Egyetemet végeztem.
Gyógyszerészkisasszony vagyok.
HAJNALKA.
-
Amikor hajnali zenét adtál, vidéken, a kedvesedhez én mutattam
neked az utat. Emlékszel még rám?
FUKSZIA.
-
Veled nem tudok beszélni. Talán hozz kinai tolmácsot.
TUBARÓZSA.
-
Láz emészt, elájulok, fáj a fejem, megőrülök.
A szájad, a szájad.
KATÁNG.
-
Kék, hideg lámpám utolsóul lobog a didergő,
októberi
mezőkön.
A természet ravatalán én világitok.
NEFELEJCS.
-
Ne felejts, ne felejts! Egész életemben ezt kiabáltam, ugy hogy már
belérekedtem. Azt hiszed, ért valamit? Azért mégis elfelejtett...
ORGONA.
-
Ha átzug rajtam az áprilisi vihar és tépázza haragoszöld
leveleimet, lila fürtjeimet, orgonálok. Egy tavaszi misét játszom,
melynek hangjai haragoszöldek és lilák.
TULIPÁN.
-
Előkelő,
gazdag családom
évekig kezeltetett külföldi ideggyógyintézetekben. Nem tudok
érezni, makacsul hallgatok, az a rögeszmém, hogy én vagyok a
világ közepe. Nincs szívem. Nincs szavam. Nincs szagom. Estélyi
ruhámban hidegen kevélykedem. Szép vagyok és boldogtalan.
BÜDÖSKE.
-
Nem én voltam.
LILIOM.
-
Zsiros, buja illatom senkit se tévesszen meg. Már régen legyőztem
önmagam.
Millió vágyamból túlvilági ábránd lett. Oltárokra vágyakozom,
hogy májusi délutánokon ott hervadjak el, mint fiatal apáca.
PIPACS.
-
A burzsoa gabonaszárak között moszkvai titkos küldöttként
bujkálok s vörösen, őrülten
orditom a forradalmat.
NADRAGULYA.
-
Ifiur, ifiur, tessék mán idegyönni, lelkem, galambom. Nézze, mit
nem mondanak rólam a népek. Hogy boldogult uramat, Isten
nyugosztalja, elemésztettem, meg hogy csak afféle méregkeverő
dajna volnék.
Ide zargattak a dögös árok mellé, szégyenszemre. Üljön le
kicsit. Nagyon tűz a nap. Hadd borítsam aranyos orcájára virágos
kötényemet. Ha szomjas, kóstolja meg ezt a jóféle bogyót. Mért
szabódik? Krisztus úgyse, nem mérges.
IBOLYA.
-
Közismert szerénységem tiltja, hogy nyilatkozzam. Ki az a pimasz,
aki nálam is szerényebb mer lenni?
HÓVIRÁG.
-
Velem nagyon siettek. Fehér gyolcsból férceltek, lazán,
vázlatosan. Csak épp összeaggattak, varrótűvel, hogy mihamarabb
kidobjanak a piacra, mint mintát. De első
lettem. Ez is valami.
PITYPANG.
-
Egy régi
tízkoronás arany vagyok, melyet valamilyen kártyás pottyantott a
mező
zöldasztalára
s ott felejtett.
ÁRVÁCSKA.
-
Még mindig abban a poros, sötétkék bársonyruhácskában járok,
melyet szegény édesanyám adott rám. Apám azóta megnősült,
elvette a pompás nőszirmot,
vele mulat az üvegházban,
elkényeztetett csemetéi körében. Engem elfelejtettek, kidobtak.
De a jégkéreg alól is kiütöm fejemet. Ne féltsetek engem.
Megélek én a jég hátán is.
NAPRAFORGÓ.
-
Szó sincs róla, jellemem nem valami erős.
Folyton hajladozom, nyújtogatom nyakam, úgyhogy a bőre már
egészen megráncosodott. Azzal vádoltok, hogy köpönyegforgató
vagyok? Igazatok van. De ti, akik a földre sütitek fejeteket, és a
sötétséget imádjátok, tudjátok meg, hogy én a napot bámulom,
ezt a mindig mozgó, izzó bálványt, mely úgy változik, mint az
élet és úgy fénylik, mint az igazság.
PAPSAJT.
-
Nekem, sajnos, mindig papsajt. Szeretnék már egy kis
változatosságot.
ERIKA.
-
No, azért nem vetek meg egy kis erotikát sem.
JUDÁSPÉNZ.
-
Köralaku leveleim olyanok, mintha valami ügyetlen kéz vágta volna
ki áttetsző
ezüstpapírból,
aztán körülszegte volna pezsgőszin
cérnával. Úgy rémlik, hogy nem is élek. Ezzel szemben a többi virág mind
elvirít, míg én cserjémről
levágva
hónapokig diszelgek a szobákban öntözetlenül, anélkül, hogy
elhervadnék. Az árulásnak hervadhatatlan érdemei vannak.
Örökkévaló vagyok, mint a gonoszság.
NÁRCISZ.
-
»Kertem nárciszokkal végigültetéd...« Mindig
ezt a verset mondogatom magamban. Mindig Csokonai Vitéz Mihályra
gondolok.
ORKIDEA.
-
Természetellenesnek látszom, de azért a természet termett. Ajkam
olyan színű, mint a nyershús, duzzadt, mint a gyulladásos torok s
nyálkás és mézes. Néha azt hiszed, hogy nem is vagyok virág,
hanem egy kis véres sárkány. A gyarmati napfény bujasága árad
belőlem,
melyet nem tudok soha elfelejteni. Fázékonyan
üvegházakba vonulok a plebejus virágok elől.
Wilde Oszkár
szeretett engem. Én is őt.
GYÖNGYVIRÁG.
-
Első
áldozásom
után fehér ruhában ballagok haza májusi délelőttön,
kezemben elefántcsont-kötéses imakönyvemmel.
VIOLA.
-
Négyen vagyunk nővérek,
én, a fehér, aztán a kék, aztán a rózsaszín, aztán a sárga.
Ruhánkat egy varrónő
varrta. Édesanyánk
gondos nevelésben részesített bennünket. Háziasak vagyunk,
kedvesek, szelídek. Ki vesz el bennünket, uraim? Bármely agglegény
rideg otthonát földeritenők.
Mosolygunk jobbra-balra, kacérkodunk
is, az illem keretén belül, ahogy efféle úrilányokhoz illik.
Azonnal odaugrunk ahhoz, aki táncra kér. Ekkor nevünket egy kis
betű ugratással franciásan ejtjük ki, ilyenformán: viola.
CSALÁN.
-
De most már, kedves Kosztolányi, végezzen a virágokkal és a
szóvirágokkal, mert hosszura nyúlik. Ne vegye rossznéven csípős
megjegyzéseimet.
Távol a világtól a szatíra műfaját művelem. Ezért senki sem
szeret engem. Csak a szamár.
/ Kosztolányi Dezső /
.png)
